Az a fajta intenzív és sikeres brandépítés, illetve trendteremtés, amit a Marvel csinált az elmúlt 10 évben a 2008-as Vasember óta, példátlan volt eddig a filmtörténelemben. Próbálkozások voltak, a Star Trek a hatvanas évek közepétől fogva folyamatosan új produktumokat termelt ki, létrehozott egy univerzumot, de amellett, hogy az alkotások megítélése is kétes volt sok esetben (leginkább a filmeknek), nem tudtak új paradigmát megteremteni. A Marvel viszont, dominánsan jó alkotásaival és erős koherenciájával, egy korábbi szubkultúrát a pop szerves részévé tett. A Bosszúállók: Végtelen háború a Marvel Cinematic Universe (továbbiakban MCU) első ciklusát zárja le – és ezzel megalapoz még nagyon sokat.
A zeneipar sokkal több, mint aminek látjuk a médiában. Az előadók lényegében megkonstruált karakterek, amiket tehetséges zenészek játszanak el életük jelentős részében; imázsuk és produktumaik lesznek, a személyüket ahhoz alakítják. Ennek ellenére valódi jellemük sem veszik el, ugyanúgy működik a háttérben. Hiába létezett legendaként Nico, ott állt vele párhuzamosan Christa Päffgen – a Nico, 1988 pedig mindkettejük történetét bemutatja.
Azon országok filmjeit nézni, amik nemcsak kívül esnek saját kultúránkon, de filmgyártásuk sem meghatározó, mindig érdekes. Betekintést nyerünk szokatlan ötletekbe és perspektívákba, új gondolatokat ismerhetünk meg másféleképpen közölve. Ez a kulturális differenciálból adódó újdonságérzés viszont nem szabad, hogy befolyásolja a produktum értékítéletét. Attól még, hogy valami különleges, nem lesz jó. Sajnos ez igaz az iráni Lélegzetre is.
Legendás arcok és nevek. Azok az emberek, akik huszadik századi popkultúrába, mint a friss betonba, beledöngölték lábnyomuk, örökkévalóvá téve azt. Akik ágazatokat hoztak létre vagy innováltak teljesen, akik performanszából elég csak egy hang vagy képkocka a felismeréshez. Az American Valhalla központjában egy ilyen művész áll: markáns, mély hang; hosszú, szőke haj, félmeztelen test. A punk keresztapja.
Iggy Pop.
Az alapműveltségi kánon és az aktuális globális helyzet örök kölcsönhatásban áll egymással. A legmeghatározóbb művek – gondolva itt többek közt Bibliára – kisebb-nagyobb részben, de állandó eszközei és formálói társadalmi, politikai, stb. tendenciáknak, eseményeknek, míg világ aktuális történései kiváltják az igényt, hogy egy-egy történetet ismét felfedezzünk. Az olyan, jelenleg feltörekvő szociálpolitikai felfogások, mint a feminizmus és a (mindenre kiterjedő) szolidaritás megalapozták Mária Magdolna életének helyét a kortárs filmgyártásban, és hátteret biztosítottak egy másfajta interpretációnak.
Az idealisztikus elképzelésekben két személy között zajlik a szerelem, külvilág vagy körülmények nélkül. A szerepek minimálisak, egyaránt szeretett és szerető mindkét fél, és ha eléggé erős ez az érzés, akkor végül megvalósul a kapcsolat. Problémák persze mindig lehetnek és vannak is, de ha egy átlagos romcom B-filmet nézünk, a végeredmény az emóciók kiteljesedése, a viszony létrejötte lesz. Ennek viszont semmi életszaga nincs. A szerelem – bár legsematikusabb tekintetben kétoldalú – rettentő meghatározó kontextussal rendelkezik, a két fél családján, identitásán, gondolkodásán, kultúráján, vallásán túl kevésbé monumentális tényezőkig. A Rögtönzött szerelem, avagy a The Big Sick ezeknek a külső elemeknek a története.
Paul Thomas Anderson korunk egyik legérdekesebb rendezője. 1996-os első nagyjátékfilmje óta pornószínészt varázsolt a mélyen hívő Mark Wahlbergből, elkészítette Adam Sandler legjobb filmjét (ami nem csak a tarsoly-Chaplin munkásságához mérten jó, hanem valóban értékelhető alkotás), olajmágnássá alakította Daniel Day-Lewist, akivel most 11 év után újra együtt dolgozott. A kooperáció eredménye egy olyan eminens film, ami amellett, hogy 6(!) Oscarra is jelölték, méltó visszavonulást biztosít Day-Lewisnak. Ez a Fantomszál.
Mit jelent egy gyereknek a családja büszkesége? A primer közösségének támogatása? Képes valaki tovább lépni, ha azok az emberek nem támogatják, akiknek elsőszámúan mögötte kellene állniuk, vagy ez stigmatizálni fogja örök életére? A Pixar legújabb filmje, a Coco pontosan a büszkeség, az önállósodás szüksége, a családhoz való viszony kérdésköreit járja körbe.
Mitől lesz férfi a férfi? Egyáltalán mikortól beszélhetünk valakiről férfiként? Az árvaság férfivé tesz-e minket? Érdemes-e az életet választani a halál helyett, ha társ nélkül marad az ember?
Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel foglalkozik Politzer Péter első nagyjátékfilmje, a Varsói Filmfesztiválon debütált Férfikor.
Ryan Gosling születésnapja alkalmából lezárnám a színészportré-sorozatot (az előző részeket itt és itt elolvashatod) a legkiválóbb filmjével és alakításával.
Sok megközelítését láthattuk már a szerelemnek filmen. Láthattunk negatív képű alkotásokat, amikben a romantika egyenlő volt a fájdalommal, az igazságtalansággal, a diszharmóniával. Vannak emellett idealista mozik (a románcról szóló filmek túlnyomó többsége ilyen), amikben az alapvető problémák és konfliktusok ellenére megtalálja a szereplőket az érzelmi túlhevítettség, ami elkerülhetetlen happy endet eredményez. De a katartikus boldogsággal, a frissen létrejött kapcsolattal nincs vége a történetnek, ezt követnie kell a szerelem megőrzésének vagy elvesztésének, a túlélésnek vagy elmúlásnak, a valóságnak. Ez a Blue Valentine
