A Coen testvérek – Ethan és Joel – művészetfelfogásának egyik fő jellemzője az ambivalencia. Szerzői hozzáállásuk egyik sajátossága, hogy úgy építik tovább – és egyben őrzik – a műfaji hagyományokat, hogy közben képesek távolságot is tartani attól. Ha úgy tetszik, nem műfaji szerzők, de nem is normaszegők vagy nem is azokat elutasítók, hanem műfajértelmező(!) alkotók. A félszemű idén már 10 éves, mégis mintha egy napot sem öregedett volna.
Egy valahogy kivitelezett valami, de ötlet semmiképp. Egy koncepció, mely nem bízik eléggé saját magában, hiszen csupán a legalapvetőbb klisékből meri definiálni magát. Egy ígéretes és közönségcsalogató színész által megtestesített főszereplő, de mi értelme a casting-nak, ha a színész legfőbb erényei és a karakterrajz között szakadék tátong? Többek között az imént elhangzottak szerelemgyermeke lett az Extraction.
A vágy egy káoszt generáló hívatlan vendég, ha az elme rendjéről van szó? Darren Aronofsky mesterien bánik a zsúfoltsággal – itt most annyira nem, maximum csak jól, nem nagyon jól, csak jól. Vajon a vágyaink birtokolnak minket, vagy mi a vágyainkat? Vajon van élet vágyak nélkül?
Paolo Sorrentino második sorozatában még Az ifjú pápánál is jobban és következetesebben tart távolságot a racionalitástól. Ezáltal Az új pápa talán előzményénél is céltalanabbnak tűnik, noha Sorrentino céltalansága inkább módszer, mintsem hiba.
Aligha szokás az elmúlt húsz-harminc – mehetnénk messzebbre is – évben olyan műalkotást létrehozni – legyen szó bármilyen művészeti ágazatról –, amely direkten, vagy legalább allegorikusan épp magát a művészetet igyekszik definiálni. Szinte kihaltak az efféle esztétikák a kortársban, mert a jelen kor embere egyetemes és egyben idealista kérdések helyett jobban szeret specifikusabb mikro-dilemmákon csámcsogni (társadalom, politika, környezetvédelem). Mintegy elfordulóban vagyunk azoktól a filozófiai természetű kérdésektől, amelyekkel valaminek a nyers mibenlétére, akár a mibenlét előfeltételeire kérdezhetünk rá.
Sam Mendes háborús tematikájú filmjét – az 1917-et – jócskán megelőzte a hírneve. A különféle beszámolómorzsák alapján mesterműre számíthattunk, és bár ez a titulus technikai aspektusok felől vizsgálva nem érdemtelen, épp utóbbi erőssége miatt válik egyoldalúvá a végeredmény. Szociográf jellege okán nem befogadóra, hanem nézőre van szüksége Mendes filmjének – még, ha a néző csalfán szereplőjévé is válik a látottaknak. A film sajátos realizmusa viszont kétségtelenül bravúr.
A mandalore-i amennyire faéknek tűnik, épp olyan mértékben komplex helyzetű. Az a fajta sorozat, ami nem ígér sokat, így érthetetlennek is tűnhet, hogy ekkora hájphadjárat lengi körül. Valahol viszont érthető, hogy az az alkotás, amelyik nem hitegeti nézőjét kreált kérdések garmadájával az expozícióban, szükségszerűen szimpatikus lesz. A pilot után megnéztük, hogy hogyan teljesít az első Star Wars sorozat.
Szinte minden sci-finek ugyanaz az alaptörténete, emberiségmissziója, hangulatvilága. Claire Denis High Life-ra keresztelt sokkolóan szuggesztív filmes költészete, külön ékszerdobozt érdemel a műfajon belül. Nem, nem új utakat jelöl ki a műfaj számára, sokkal több annál: egyszeri és megismételhetetlen. Külön pozitívum, hogy az alkotáson érezhető szerzőiség nem öncélú; a francia rendezőnő közvetetten megfogalmazódó kérdéseit egészen poétikusan, ellentétpárok sorozata mentén kapjuk.
Talán. Ezzel a szóval ér véget Jay Roach Botrányra keresztelt filmje. És fájó, hogy ez a szó ironikus a végeredményre nézve, de a Botrány maga is egy olyan mozi lett, ami sok szempontból eldönthetetlen. Fajsúlyos témákat tárgyal, de a rendezés stílusa és a forgatókönyv karakterkezelése, valamint cselekménykoncepciója inkább kioltják egymást, aligha tudják érdemben bevonni a nézőt, vagy épp saját színészeiket. Végső soron a téma vaskosabb lesz a filmnél.
Alejandro Amenábar csupán 28 éves volt, amikor Más világ (The Others) című remekműve megjelent. A spanyol művész egyszemélyben látta el a rendezői, a forgatókönyvírói, sőt még a zeneszerzői feladatköröket is. Végeredményként hatásos, az idő próbáját kiálló – azaz klasszikus – filmet hozott össze, mely felejthetetlen és utánozhatatlan.
