A decemberi, Rue-val foglalkozó Eufória-különkiadás után több, mint egy hónapot kellett várni arra, hogy viszontlássuk egy másik közönségkedvenc szereplőjét az HBO sikersorozatának, és újra kapjunk egy kicsit Sam Levinson víziójából (ha már a második évad még mindig kéreti magát a vírushelyzet miatt). Ami ezúttal nem is csak a sajátja.
Véget ért a The Mandalorian második évada is, a sorozaté, amiről most már tényszerűen ki lehet jelenteni, hogy a legendás franchise megmentője lett. Olyannyira, hogy a mandalóri fejvadász és a kis zöld kobold történetének elsöprő diadalmenetén felbúzdulva a Disney túllépett a Skywalker kora utáni óvatoskodáson, sőt: gyakorlatilag vérszemet kaptak, és az évad utolsó két epizódja előtt a nyakunkba zúdítottak egy nagyobb mennyiségű, szépen megformált Star Wars-logót, amelyek közül mindegyik egy-egy streamingre esedékes sorozat vagy film ígéretét hordozza magában (és miközben írom ezt, robban a hír, hogy The Book of Boba Fett néven a galaxis első és eredeti mandalóri páncélos ürgéje is megkapja a maga sorozatát). Az írás a továbbiakban spoilereket tartalmazhat az évadra nézve, így csak az menjen tovább, aki már látta az évadot, vagy magasból tesz rá.
(tovább…)Az augusztusban nagy svunggal elkezdett, Kelet gyöngyszemei című cikksorozatom a mai napig mindössze egy cikket számlál, ami valljuk be, egy cikksorozattól szegényes, szégyentelen, köpködni való teljesítmény. A kártalanításhoz ezúttal hozzákezdek, méghozzá a belga direktor Philippe Van Leeuw művével, a Libanonban forgatott Volt egyszer egy Szíria című filmmel.
(tovább…)2019-ben az Eufória első évada zajos sikert aratott, mind a nézők, mind pedig szakmai körökben. Kevesebb, mint egy év alatt kultstátuszt szerezett magának, az Emmyn pedig hat jelöléséből hármat sikerült díjra váltania (smink, zene és Zendayának köszönhetően a női főszereplő kategóriákban). Nem volt kérdés, hogy a sorozatot mihamarabb folytatni kell, így az eredetileg 2021-re tervezett második évadot egy évvel előrehozták, hogy már 2020 nyarán debütálhasson. Spoiler: nem sikerült. Az Egyesült Államokba begyűrűző járvány miatt a forgatást fel kellett függeszteni, és eltolni az eredetileg tervezett 2021-es időpontra (de még ez sem 100%-ig biztos). Addig is Sam Levinson és az alkotógárda úgy döntött, kárpótlás gyanánt kiad két extra epizódot (az egyik Rue, a másik Jules főszereplésével), amik összekötik a két évadot és kicsit enyhítik a rajongók elvonási tüneteit.
Scott Frank (többek között a Logan írója) új műve, a magyarul Vezércsel névre hallgató minisorozat – ami október 23-án landolt a Netflixen – Beth Harmon felnövéstörténete, rögös útjának bemutatása, avagy hogyan lesz egy ismeretlen, Kentuckyban élő tizenéves lányból a sakk első királynője.
Beth (Anya Taylor-Joy) nem átlagos lány: 9 évesen, édesanyja autóbalesete után lett árva, és került gyermekotthonba. Kissé csöndesen viselkedett, visszahúzódó volt és introvertált. Az őt körülvevő világ iránt többnyire hideg közönnyel viseltetett, egészen addig, amíg egyik nap azt a feladatot nem kapja tanóra közben, hogy menjen le a pincébe leporolni a szivacsot. Ez pedig egy sorsfordító pillanat volt számára: meglátott ugyanis egy fáradt, bajszos öregembert, amint egyedül játszik egy számára ismeretlen játékot.
A mögöttünk álló egy évben a messzi-messzi galaxis fanatikusai között (miután megemésztették a Skywalker kora okozta lelki megrázkódtatásokat) széleskörű konszenzus alakult ki arról, hogy a The Mandalorian a Star Wars megmentője, és lőn: a Disney legnépszerűbb mozgóképes SW-tartalmává vált – talán csak a Clone Wars 7. évada és a Zsivány Egyes lehettek kihívói ebben a pozícióban. De vajon minek köszönhette a sikerét? Az ínséges idők után végre jóllakottan hátradőlő, népes rajongói réteg szerint a Mandalorian hasonlított leginkább egy Star Wars-mozgóképre, és itt érezték leginkább Lucas galaxisának megnyugtató ölelését – legalábbis így lehet leginkább összefoglalni a különböző közösségi média site-ok fórumainak véleményeit.
Egy archaikus kínai történet szerint (amely a taoista szellemiségű Huaj-nan-ceban található, ha valakit bővebben érdekel Kína nem elhanyagolható méretű filozófiai öröksége) a holdban egy fehér nyúl lakik, aki egy mozsárban a halhatatlanság varázsszerét készíti. Csang-o, akinek férjéhez, Hou-jihoz éppenséggel egy napmítoszt kötnek, ellopta Hou-jitól ezt a varázsszert, megitta, és az nyomban a holdra repítette, ahol azóta is magányosan tengeti halhatatlan napjait, mint holdistennő. Érdekesség, hogy a mitológiai történethez tartozik egyébként Kína legnagyobb ünnepe, a holdújév. Erről ha máshonnan nem, a koronavírus-járvány kapcsán legtöbben hallhattunk, ugyanis a járvány megpecsételte a hagyományosan február négy és huszonegy között tartandó ünnep sorsát.
A koronavírus-járvány okozta légüres térben az idei év legjobban várt blockbusterei (Fekete Özvegy, Dűne, Nincs idő meghalni) egymás után költöztek el a következő esztendőre, sajdítva mozizók millióinak szívét. Egy pozitívuma azonban mégis van ennek az ingerszegény ciklusnak, hogy olyan kisebb költségvetésű filmeknek jut nagyobb figyelem, amik hétköznapi körülmények között nem feltétlenül élveznek prioritást az átlag mozinézők körében, a Van Gogh az örökkévalóság kapujában pedig pont egy ilyen film.
Az 1894-es Dreyfus-per a történelem egyik leghíresebb koncepciós pereként és politikai botrányaként maradt fent a köztudatban, az ügy részleteit vizsgálva még a legvéreskezűbb sztálinista mamelukok is elégedetten csettintenének (talán még ihletforrásnak sem volt utolsó). A nagy port kavaró igazságtalanság eszmei hátterét egy, akkoriban divatós ideológia adta: az antiszemitizmus. A lengyel rendezőóriás, Roman Polanski legújabb filmje, a J’accuse (ami franciául annyit jelent: vádolok) – kacifántosabb magyar címén a Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy – ennek az fiaskócunaminak az eseményeit dolgozza fel.
Az amerikai (és másodsorban az európai, egyszóval a nyugati) filmgyártás és az onnan érkező filmek dominanciája mellett egy átlagos hazai néző vajmi keveset tud a Közel-Kelet filmterméséről, holott az évente újabb és újabb remekművekkel büszkélkedhet. Kiváltképp az iráni, egyiptomi és izraeli mozik virágzásának köszönhetően, de elég csak a 2019-es Oscar-gálán a legjobb idegennyelvű filmre jelölt Kafarnaum – A remény útjára gondolni. Habár ezen filmek nagyobb része amerikai vagy európai koprodukcióban készül, az alkotógárda zömét így is a térségből érkezők adják.
