A színházi közvetítések korából lehet ismerős a pillanat, mikor nemzetünk neves színművészei köszöntek vissza a királyi televízió képernyőjéről. A kilencvenes évek elején, vagy régebben született generációk unalmas délutáni óráikban nem csak a mesecsatornák kínálatával, de akár a budapesti színházak műsoraival is megismerkedhettek. A brit National Theatre Live nevű kezdeményezésnek köszönhetően azonban néhány éve világszerte nézők tízezrei csodálhatják meg a vászonra vetített előadásokat. Ez a kis beszámoló is egy ilyen vetítés hatására született, mégpedig a 2015-ben színpadra állított Hamletet nézhettük meg Benedict Cumberbatch főszereplésével.
Összetett kérdések merülhetnek fel, ha az emberi harag természetét próbáljuk megfejteni. Érdekes módon képesek vagyunk nem csak ártatlan társainkra, de akár élettelen tárgyakra és saját magunkra is olyan mély, átható gyűlölettel gondolni, hogy az már csak fizikai agresszióba tud szublimálni. Az ilyen kitörések a legsötétebb képet vetítik maguk elé, ami csak előmászhat a fantáziánkból. Ha bárki arra készül, hogy erről az erupcióról készít filmet, alaposan végig kell gondolnia, minek teszi ki a nézőit.
Az alapműveltségünk jó részét sikerül elsajátítanunk legkésőbb az érettségiig. Kiválóan megtanuljuk a kontinens főbb kulturális értékeit, az európai festészet vagy irodalom nagyjait. Ugyanakkor egy majdnem száz éves művészeti ággal még mindig csak a fakultációkon találkozhatunk. Egyes konzervatív elképzelések szerint egy film nem tud felérni egy színdarabhoz, vagy egy csodálatos freskóhoz. Az ehhez hasonló kijelentések megcáfolására is születnek sorra az olyan mozgóképek, melyek adaptációval igyekeznek új megvilágításba helyezni saját közegüket. Erre viszont egyetlen esélyük, hogyha önálló műalkotásként meg tudják haladni az eredetit. Természetesen ezt legegyszerűbb elképzelnünk egy irodalmi szöveggel, de a Loving Vincent a festészetből ihletődve kísérletezik ugyanezzel.
A sztárokat az utóbbi évtizedekben felváltják a celebritások. Olyan emberek, akik nem szakmai vagy művészeti tevékenységükkel vívták ki maguknak a népszerűséget, hanem inkább személyiségükkel, vagy a társadalom által rájuk ragasztott bélyegek révén válnak népszerűvé. Ez a folyamat elérheti a művészeti szférában tevékenykedő személyeket éppen úgy, ahogy a hétköznapi embereket is. Később – bár leegyszerűsített formában – de már-már mémmé minősülnek át ezek az arcok. Magyarországon a kilencvenes években ez a folyamat egy Ambrus Attila nevű férfival kezdődött, aki Viszkis néven vált híressé (vagy hírhedté) – köszönhetően posta- és bankrablásainak.
Sokszor felvetődik bennem a kérdés, hogy egy adaptációkról születő írásnak mire kellene reflektálnia. Ha filmkritikát készítünk, vagy elemzést szeretnénk olvasni, akkor az elhatározások és az elvárások is eltérőek lehetnek. A történetre vagy csak a megvalósításra koncentráljunk inkább? Mert előbbi feltételezi az alapmű ismeretét, utóbbi viszont az operatőri, rendezői és színészi munkára fókuszálna. Emiatt nehéz meghúzni azt a határt, hogy a kialakult vélemény, észrevétel az írót vagy a filmes gárdát minősíti. Végül mindig arra jutok, hogy a filmnek önálló művészeti ágként kell reprezentálnia magát, és nem takarózhat az alapmű gyengeségeivel. Valós hozzáadott értékkel kell bírnia, hisz a XX. század már megteremtette azt az alapot, hogy az irodalom, a zene, a képző- és iparművészet sorába beálljon a mozi.
Közhely, hogy a halál az élet velejárója, és ezért már meg is tanultuk a filmvásznon kezelni. Minden alkotásnak meg kell erőltetnie magát, hogyha el szeretne érni csak kis empátiát is a nézőitől. Főként, hogyha a gyászról van szó, hiszen meggyászolni egy szereplőt komoly megpróbáltatást jelent úgy, hogy közben az agyunk nem felejti el, hogy egy fiktív világot nézünk. Sokkal könnyebb a kívánt hatást elérnie a filmnek akkor, ha jóval egyszerűbb, ösztöni természetű érzelmekre próbál meg hatást gyakorolni – ilyen például a harag. Ezzel elérheti, hogy a közönség erős impulzusokat éljen át, és ez által okoz számunkra maradandó élményt. A gyász és a harag átéltetésére az utóbbi években a legtökéletesebb példa talán a Trónok Harca sorozat, mely forgatókönyvi bravúrjainak köszönhetően a legtöbb érzelmi indulatot kiváltó sorozat az elmúlt évtizedben.
Napjaink közgondolkodását a nemi szerepekről szinte minden médium, illetve művészeti ág igyekszik valamilyen szinten formálni, vagy legalábbis választ kínálni azokra a kérdésekre, melyek az identitások körül felmerülnek. Ennek köszönhetően több releváns válasz is létezhet arra, hogy mitől tekintünk valakit hiteles férfinak az egyes szituációkban. Kedvünkre válogathatunk azokból a pozitív tulajdonságokból, melyeket a társadalom egésze el tud fogadni, legyen szó egy családapáról, a tökéletes szeretőről vagy akár egy hivatásos gyilkosról. Intellektuális, megbízható, jóképű és sorolhatnánk.
A filmművészetben kedvelt témának számít az emberi kapzsiság és nagyravágyás miatt elpusztuló civilizációk sorsa. A recept egyszerű: vegyünk egy technikailag elmaradott népcsoportot, mely magas erkölcsi kategóriát képvisel és harmóniában él a természettel, majd igázza le őket egy romlott, technokrata társadalom. Tipikus példa erre az Avatar, ami egy az egyben adaptálja a Pocahontas narratívát és megmutatja számunkra, hogy mindig van egy különleges érzékenységgel megáldott főhős, aki a saját népét is elítélve biztosítja szolidaritásáról az elesetteket. Szinte tökéletes módszer a kulturális tudatalattinkban bujkáló bűntudat kezelésére, melyet az emberiség egész történelme generált bennünk.
