Álintellektuális guilty pleasure – így tudnám nagy általánosságban jellemezni Wes Anderson munkásságát. Adott egy zseniális színészgárda fergeteges dialógusokkal, roppant egyedi látványvilággal és bő adag abszurd humorral megspékelve, a történet azonban faék egyszerű és szinte görcsösen mellőz minden kidolgozott, fajsúlyos mondanivalót. Kvázi egy Wishes Örkény, csak sok rajta a pasztellmáz, mondaná a sznob kritikus, teljes joggal. Akkor mégis mi az oka annak, hogy fél Hollywood szeretne dolgozni a rendezővel és a Cannes-i filmfesztivál tárt karokkal várja Anderson legújabb műveit? A kritika nyomokban spoilert tartalmazhat.
(tovább…)Amióta először megjelent egy könyvadaptáció a mozivásznon, azóta folyton felmerül a kérdés: melyik volt a jobb, az eredeti könyv vagy a filmfeldolgozás? A válasz csaknem minden esetben rettentően megosztja a művek rajongóit, akik hol logikus észérvekkel, hol dühösen nyáladzva, vasvillát ragadva próbálják meggyőzni az ellentábort a saját igazukról. Hogy egy közeli, mainstream példát említsünk, mostanában a Gyűrűk Ura-sorozat, A hatalom gyűrűi borzolja a kedélyeket az internet kietlen sztyeppéin. A kritika egy ponton spoilert tartalmaz, de erre előtte is felhívom a figyelmet.
(tovább…)Az idei év eddig főleg a szuperhősök összecsapásáról szólt, mind a Marvel, mind a DC prezentálta a saját verzióját, kisebb-nagyobb sikerrel. Az Amerika Kapitány: Polgárháború és a Batman vs Superman is valamennyire megosztotta a közönséget, ám inkább az utóbbi kapott negatívabb kritikákat. Ennek mibenlétét és főleg a két stúdió közti különbséget szeretném bemutatni pusztán saját meglátásom alapján. Figyelem, provokatív cikk következik!
Meg kell hagyni, baromi lassan telik az idő, ha az ember vár valamire, legyen az egy esküvő, fizetésemelés vagy egy új Marvel film premiervetítése. Az elmúlt 2 év felhozatala után (Tél Katonája, Ultron kora) a vérbeli rajongók, köztük jómagam, remegve várták a következő felvonást, amiben Amerika Kapitány és Vasember egymásnak feszül. Persze a két nagyágyún kívül visszatér szinte a teljes Bosszúálló-felhozatal, sőt, további hősökkel is gazdagodtunk. Ennyi karakter szerepeltetése azonban okot adhat némi aggodalomra, elvégre nem biztos, hogy mindenkire jut elég idő a vásznon, vagy szimplán feleslegessé válhat egy adott emberke jelenléte. Szerencsére egyiktől sem kell tartanunk, a Marvel ugyanis 2016 májusában történelmet írt a zsáneren belül. Hölgyeim és uraim, jöjjön a Polgárháború!
Régen imádtam a horrorfilmeket. Fiatalkorban nem válogat az ember, képes végignézni a legvállalhatatlanabb marhaságot is, a lényeg, hogy véres és/vagy ijesztő legyen. Persze akadnak igazi gyöngyszemek a kategórián belül, de lássuk be, manapság egyre nehezebben tudnak nekünk bármi újat mutatni. Az eredetiség nevű állatfaj képviselői úgy tűnik kihalófélben vannak, tisztelet a kivételeknek (pl. American Horror Story). Nemrég azonban új báránnyal bővült az akol, a Chiller nevű csatorna elsőként egy darabolós sorozattal próbál nyitni a közönség felé. Hogy mennyire sikeres a kísérlet, az a későbbiekben kiderül, jöjjön a Slasher bevezető része!
Bevallom őszintén, szeretem a képregényfilmeket. Pontosabban mondva szeretném, ha a 98%-a nem lenne elcsépelt, unalmas vagy éppenséggel roppant bugyuta alkotás. Évek óta érkeznek hozzánk újabb és újabb adaptációk, de valahogy eddig soha senki nem tudta megrendezni a tökéletes, nagybetűs remekművet. Az ember már gyakran herótot kap a fantáziátlan Marvel-filmektől és a borzasztóan amatőr kivitelezésektől, ám legnagyobb szerencsénkre csaknem 3 évvel ezelőtt megjelent az, amire mindannyian vártunk. Hölgyeim és uraim, szeretném bemutatni Önöknek Zack Snyder rendezőt (a továbbiakban Atyaisten) és mesterien megkomponált gyöngyszemét, az Acélembert.
Tisztán és pontosan emlékszem arra a tavalyi márciusi napra, amikor a Netflix és a Marvel szerelemgyermeke napvilágot látott és szinte azonnal közönségkedvenccé vált. Igen, kedves Elvtársak, a 13 részes Daredevil jött, látott és győzött, letarolva a többi szuperhősös sorozatot (sőt jó néhány filmet is), teljesen új megvilágításba helyezve a zsáner világát. A szinte tökéletes nyitás után nem volt kérdés egy újabb évad elkészítése, viszont lehetett tartani attól, hogy esetleg alulmarad a színvonal az elődjéhez képest. Kétségkívül tapasztalhatunk kisebb-nagyobb eltéréseket, azonban legnagyobb szerencsénkre a Fenegyerek még mindig viszi a prímet a kategórián belül.
Nem könnyű cikket írni egy olyan filmről, ami egy baromi súlyos, mégis tabunak számító témát boncolgat. Konkrétan a pedofíliára gondolok, ami alapvetően az egyik legsúlyosabb bűncselekmény napjainkban, mégsem beszélünk róla eleget, inkább könnyelműen elhessegetjük a gondolatot ahelyett, hogy szembesülnénk a tényekkel. A körülményeket pedig súlyosbítja, ha az elkövető olyan ember, akiben egy egész közösség bízik és történetesen papi reverendát visel. Manapság már nem meglepő, hogy az egyház berkein belül ilyen-olyan botrányra derül fény, de nem is olyan régen szinte képtelenség volt ezekről tudomást szerezni. Néhány bátor ember azonban szembeszállt a legnagyobb földi hatalom képviselőivel, az ő történetüket mutatja be a Spotlight.
Igen, mélyen tisztelt elvtársak, végre elérkezett a pillanat, amiért roppant hálásak lehetünk. Hosszú évek után önálló filmet kapott az egyik legellentmondásosabb, legdurvább és legviccesebb Marvel figura, ennek eredménye pedig egy elborult akcióvígjáték és paródia egyvelege. Nyáladzó geekek és más témákra gerjedő pasik milliói rohamozták meg a jegypénztárakat, akik a tavalyi Valentin-napi moziért akartak bosszút állni barátnőiken. A számok önmagukért beszélnek, úgyhogy lássuk, miről is szól pontosan a hullamedence!
Kovács Milán neve sokak számára ismerősen csenghet képregényes körökben. Nem elég, hogy az ország egyik legnagyobb képregény gyűjteményével rendelkezik, egy ideje lelkesen támogat több fiatal és tehetséges írót/rajzolót, akik egy friss, ám egyre népszerűbb kiadó neve alatt adják ki újabb és újabb alkotásaikat. Hogy mi motiválta őket és miért vágtak bele ebbe a projektbe, a tovább után kiderül.