A Marvel Univerzum új filmjének főszereplőjét már láthattuk egy korábbi darabban, azonban hasonlóan Pókemberhez, most ő is önálló, egész estés mozifilmet kapott. Lássuk hát, hogy muzsikál. Azonban mielőtt belekezdenél arra figyelj, hogy az első bekezdés spoilereket tartalmaz. Tehát ha még nem láttad a filmet, akkor bátran kihagyhatod.
A filmet befejezve kettős érzések kavarogtak bennem, úgy gondoltam, volt, ami kifejezetten jól működött, azonban volt, ami kevésbé muzsikált jól a vásznon látott alkotásban. A kritikát ez a kettősség fogja meghatározni, így elsőként beszámolok a pozitívumokról, ezt követően pedig a negatívumokról. Ugyanakkor itt ragadnám meg a lehetőséget arra, hogy mindenkinek felhívjam a figyelmét, hogy A hentes, a k*rva és a félszemű-t csak és kizárólag 18 éven felüli nézőknek javasolnám, a film bővelkedik az erőszakos, brutális (gore), és erotikus jelenetekben. Csak erős idegzetűeknek! Tovább azonban nem is szaporítanám a szót, lássuk mi működött jól Szász János legújabb rendezésében.
Vörös szőnyeg – a megnyitó előtt védőfóliával ellátva, csilli-villi fesztiválközpont és olajozott szervezés. Miskolc amúgy is takaros belvárosába lépve, mintha varázsütésre Nyugat-Európába toppannánk, ahol hemzsegnek a kifogástalanul öltözött filmrajongók, és ahol minden kis csoportosulás más nyelven cseveg. Miskolc kis hazánk filmes fővárosa és punktum. Ezt, ha nem is 14 éve – amikor is a Cinefest sikertörténete elkezdődött – de négy-öt éve bizonyosan eszükbe vésték, és azóta sem felejtették el a magukra valamit is adó cinefilek. Tovább megyek, olyan közösségi, hovatovább társadalmi esemény, ahol sikk megjelenni – ahogy a legnagyobb helyi online médium felületén találóan írták róla. Ebben is Európa két legendás filmes mustrájához hasonlít a miskolci seregszemle: Berlin és Velence filmünnepeihez.
Úgy gondolom, hogy először szükségszerű lenne leszögeznem pár dolgot. A 2017-es AZt nem a regények és az 1990-ben napvilágot látott televíziós sorozat fényében tervezem értékelni vagy áttekinteni. Jelen írásban csak önállóan a filmmel, annak értékeivel vagy gyengeségeivel fogok foglalkozni, így azok is kaphatnak egy összképet róla, akik kizárólag ezután a mű után érdeklődnek.
2010-et írtunk, amikor a Christopher Nolan rendezésében készült Eredetet bemutatták a mozikban. Nagyjából ehhez az eseményhez köthető Tom Hardy hírnevének és népszerűségének robbanásszerű növekedése. Elismertségének mértéke és a rajongók szeretete azóta sem lankad, sőt, talán napról napra, szerepről szerepre nő. Mindez nem véletlen, hiszen ha csak az elmúlt pár évre visszatekintünk, fantasztikus alakításokat láthattunk tőle a mozivásznon, úgyhogy most tekintsünk át pár olyan fontosabb szerepet, ami miatt Tom Hardy-t igazán szerethetjük.
Bevallom, mindig is kettős érzéseket tápláltam a horror műfaja iránt. A szörnyek, kísértetek és egyéb gonosz figurák iránt érzett rajongásomból fakadhat, hogy bár a horrorok által keltett félelmet és feszültséget sosem viseltem jól, időről időre mindig rávettem magam, hogy másfél órára újra és újra belemerüljek a rémület világába.
Az utóbbi időben azonban a napvilágot látott horrorfilmekkel több okból is hadilábon álltam és nem találtam az ízlésemnek megfelelőt. Az ok igen egyszerű, mégpedig az, hogy mindegyikük ugyanazt az agyonhasznált sémát követte. A helyszín többnyire egy elszigetelt ház, erdő, vagy romos építmény, ahol egy baráti társasággal, vagy egy családdal kísérteties események történnek, ezt követően megjelenik az események okozója is (a megtestesült gonosz), amely fölött a főszereplők rövid úton győzedelmeskednek, vége, főcím, a félelemnek és reszketésnek vége, megnyugodhatunk. Na de várjunk csak! Hiszen még nem is féltünk. Persze lehet, hogy párszor megijedtünk, de hol van az a megállás nélküli, folyamatos iszonyhoz képest, melyeket a műfaj igazi gyöngyszemei képesek előidézni. Véleményem szerint amióta a filmkészítők rendszeresen alkalmazzák a „jumpscare” technikáját, filmjeik nem képesek többek lenni egyszerű ijesztgetésnél, a rendezők pedig belekényelmesedtek ebbe az egyszerű megoldásba. Lassan kezdtem elveszíteni a reményt, hogy valaha is Hitchcock Psycho-jához, vagy Kubrick Ragyogásához hasonló érzetű filmet nézhessek. Ekkor történt, hogy egyik ismerősömtől ajánlást kaptam a 2015-ben bemutatott, Karyn Kusama rendezésében készült The Invitation, azaz A meghívás című filmre.
A meghívás minden elképzelésemet felülmúlta, szóval most nézzük, mivel több ez a film a legtöbb, műfajában bemutatott darabtól. A történet szerint egy férfi, Will (akit a Tom Hardy-ra kísértetiesen hasonlító Logan Marshall-Green alakít) barátnőjével, Kira-val meghívást kapnak Will volt feleségétől és új férjétől a férfi régi otthonába egy vacsorapartyra. Az este látszólag felhőtlenül zajlik, azonban ahogy telik az idő, Will egyre inkább feszélyezve érzi magát volt felesége és barátai társaságában, és lassan a néző számára is világossá válnak Will előző házasságának tragikus részletei, ahogy az eddig elnyomott emlékek a régi környezet és a barátok hatására villanásokban, flashback-ekben visszatérnek. Aggodalma lassan paranoiává fajul, rögeszmésen hiszi, hogy a házigazdáik kelepcébe akarják csalni vendégeiket. Pánikszerű viselkedésével pedig nemcsak párját, de a party részvevőit is egyre inkább megrémíti.
A cselekményről sokkal több szót nem is ejtenék, hiszen ennél a filmnél különösen fontos hogy minél több részlet maradjon felfedetlenül a néző előtt, elvégre pontosan ez szüli a feszültséget. Ezt a film úgy éri el, hogy a történéseket szinte csak a főszereplő, Will szemszögéből láthatjuk. Mivel az ő karakterét a film hosszabban mutatja be, hamar beleképzelhetjük magunkat a helyzetébe. Személyisége jól kidolgozott, érdekes és rétegelt, könnyen átérezhetjük a motivációt és az érzelmi töltetet tettei mögött. Ezzel a film máris kiemelkedik az átlagos horror kategóriájából, lévén, hogy azokban többnyire kidolgozatlan, klisés karaktereket kapunk. A legfontosabb viszont az, hogy Will-lel együtt minket is egyre inkább hatalmába kerít a rettegés, lassan magunk is úgy érezzük, hogy elveszítjük józan ítélőképességünket. Megkérdőjeleződik, hogy Will félelmei valósak-e, vagy csak az egészet beképzeli. Lassan minden sarok mögött rémisztő árnyékokat vélünk felfedezni, minden gyanússá és riasztóvá válik, és ez a film legnagyobb erőssége. Eléri, hogy a néző az ismeretlentől féljen. Nem az a tudat rémít meg minket, hogy a házigazdák minden gond nélkül eltehetnék láb alól a vendégeket (bár tény és való, hogy a film a kiszolgáltatottság érzését is rendszeresen adagolja), hanem az, hogy nem tudjuk, valóban ezt akarják-e tenni, és ha igen, akkor mikor és milyen módon, így pedig nem marad más, mint a rettegés. Ha nem Will szemszögéből élnénk meg az estét, akkor a vacsoraparty teljesen átlagosnak tűnne, valójában semmi ijedtségre komolyan okot adó esemény nem történik. S bár lépten-nyomon történnek bizarr események, melyek kissé felbolygatják a szereplők kedélyeit, a házigazdák gyorsan tesznek róla, hogy az este gond nélkül és önfeledten folytatódhasson, teljesen tanácstalanul hagyva a nézőt nagyjából másfél órán keresztül. És ez idő alatt nincs szünet a nyomás alól, egy percre sem lélegezhetünk fel, az egyre növekvő feszültség már-már elviselhetetlenné válik.
Ehhez nagyban hozzájárul mind a színészi játék, mind pedig az operatőri munka.
A színészek remekül hozzák a rájuk bízott karaktereket és a casting is remekelt, hiszen az adott szerepekre úgy gondolom, hogy tökéletes színészeket sikerült választani, és ehhez még sokat hozzátesz a szereplők ruházata és hajviselete, mely a kifinomult, atmoszférateremtő díszlettel is harmóniában van. Külön kiemelném a főszereplőt, Logan Marshall-Green-t, aki kifejezetten remek alakítást nyújt, a több közeli, premier plán beállítás közül egyiknél sincs kétségünk Will rémültségét és valós érzelmeit illetően. Az operatőri munka igényes, a beállítások láthatóan jól átgondoltak, remekül erősítik a film atmoszféráját, tovább fokozva a feszültséget. Az operatőri munkát külön dicséret is illeti, hiszen jelen alkotásban a legnagyobb részben feszültség csak azáltal jön létre, hogy a képernyőn látható jelenetek és beállítások milyen félelmetes módon mutatják be a cselekményt. Továbbá ehhez nagyban hozzájárul a jelenetek fényelése, a ház remekül van bevilágítva, látszik, hogy a mesterséges világítás kidolgozására is nagy hangsúlyt fektetett a rendező, megfelelő mennyiségű árnyékot és félhomályt hagyva az üres folyosókon, ezzel tovább fokozva a néző rettegését.
Végül pedig az egyik legpozitívabb dolog, amit a film mellett fel tudok hozni az az, hogy A meghívás mer több lenni egy átlagos horrorfilmnél és szólni is valamiről. A lassan beinduló és látszólag egyszerű alaptörténet végül egy meglepően csavaros és sokkoló végkifejletbe torkollik, melyen aztán a néző sokáig elmélkedhet. Mindent összevéve melegen ajánlanám A meghívást a borzongás rajongóinak, sőt, én majdhogynem kihagyhatatlan alkotásnak is nevezném a műfajában. Különösképpen azoknak fog tetszeni, akik valóban a folyamatos, atmoszféra által keltett feszültséget kedvelik a horrorokban, nem pedig a jumpscare-ekre támaszkodó ijesztgetést. Úgy gondolom, fontos még megjegyeznem, hogy a 18-as karikát ennél a filmnél érdemes valóban komolyan venni!
