2019-ben egy atombomba erejével robbant be a köztudatba David Fincher és Tim Miller sorozata, a Love, Death & Robots. A Netflixen debütáló animációs antológia ismert sci-fi szerzők novelláit dolgozta fel az egyes epizódokban, sokszor egészen különleges vizuális és történetmesélési technikákat használva. A siker nem maradt el, a kritikusok és az animációs médium rajongói is egyaránt odáig voltak érte, így egy pillanatig sem volt kérdéses a folytatás. Hosszú várakozás után most megérkezett a második évad (pontosabban annak az első fele), még több szerelemmel, halállal és robottal. Már csak az kérdés, hogy ennyi elég lesz-e két év után?

Kezdjük a pozitívumokkal! Az első évaddal szemben az egyik leggyakoribb kritika az volt, hogy bizonyos epizódokban az erőszak és a szex ábrázolása öncélú volt, és a shock value hozzáadásán kívül nem volt különösebb funkciója. A második évad sokat javult ezen a téren, én legalábbis egyet sem tudnék kiemelni az új részek közül, ahol problémám lett volna ezzel. A másik leggyakrabban visszatérő bírálat az volt, hogy egy, az animáció sokszínűségét ünnepelni hívatott antológiához képest nagyon sok volt a fotorealisztikus CGI-vel készült, de pont ezért steril és unalmas látványvilágú epizód (ami nem egy esetben már az „uncanny valley” határát súrolta). Kifejezetten örültem neki, hogy az új évadban van hagyományos kétdimenziós animáció, realisztikus és stilizált CGI, sőt még egy stop motion technikával készült rész is.

A sztori szempontjából viszont már közel sem ilyen rózsás a helyzet. Habár most is olyan híres sci-fi írók novelláit sikerült összeválogatni, mint John Scalzi, Paolo Bacigalupi, Harlan Ellison és J. G. Ballard, valahogy a második évad történeteit közel sem éreztem olyan átütő erejűnek, mint az elsőnél. Ebben nyilván közrejátszik az is, hogy az újdonság varázsa már elmúlt, de ezen felül is sok epizód a cselekmény és mondanivaló szempontjából inkább tűnik biztonsági játéknak. Az új évad történetei inkább sematikusabbak és szabálykövetők, nem igazán volt olyan érzésem, hogy itt és most bármi megtörténhet.

A „Pop Squad” egy érdekes és fontos morális dilemmát vet fel, de nem igazán mélyed el a témában. A „Snow in the Desert” a történet helyett az akcióra helyezte a hangsúlyt, ami önmagában nem lenne, a világa viszont nem túl eredeti, csak egy Mad Max/Star Wars-utánérzés. Az „All Through the House” koncepciója humoros, de sajnos az epizód rövidsége miatt mire kezdene érdekes lenni, már véget is ért. A leggyengébb epizód egyértelműen a „Life Hutch”, már csak azért is, mert ugyanezt a témát (a meghibásodott robot az ember ellen fordul) az „Automated Customer Service” sokkal ötletesebben dolgozza fel. Egyedül az „Ice”, a „The Tall Grass” és a „The Drowned Giant” epizódok voltak igazán emlékezetesek számomra.

A második évadnak mégis az a legnagyobb problémája, hogy milyen fájdalmasan rövid. Valószínűleg a koronavírus-járványt ennek a sorozatnak a produkciója is megsínylette, de szerintem érdemesebb lett volna megvárni, amíg az évad másik fele is elkészül, és egyszerre kiadni az egészet. Ugyanis több mint két év várakozás után ez a 8 epizód aligha csillapíthatja a kiéhezett rajongók étvágyát. Remélhetőleg a jövőre érkező további részek javítanak majd az összképen, és egy koherensebb egésszé fog összeállni a Love, Death & Robots második szezonja.