Legújabb rendezésében Kevin Costner a rá jellemző magabiztossággal idézi fel a western műfaj sarokpontjainak tekinthető elemeket, hogy aztán egy filmen belül a mítoszépítés mellett megmutassa annak az árnyoldalait is.

A népszerű filmes műfajok zöme (vagy éppen előképe) már a némafilmek korában megszületett. A csillagos-sávos lobogó hazájában a változatos zsánerek közötti versenymezőből a nemzettudatot teremtő és nemzetegyesítő mozi – a western – emelkedett ki igazán. A ponyvairodalmi alapokon nyugvó műfaj, nem véletlenül, már a filmtörténet hajnalán megszólította a különféle nációjú, olvasással még csupán ismerkedő, varázslatra vágyó, bevándorló nagyérdeműt: a kollektív közös múlt létrehozásánál fontosabb csak a mindennapi betevő volt.

Makulátlan erényeken, jó és rossz-felosztáson, meghatározott formai (a széles körben első westernfilmnek tekintett A nagy vonatrablás (1903) már az összes, későbbiekben elterjedt ikonográfiai elemet magán viselte) és tartalmi jegyeken alapuló identitásteremtés vette kezdetét, amivel együtt járt a mitizált vadnyugatot bemutató, lehetőségek armadájával kecsegtető, számtalan embertípust felsorakoztató legendagyártás is.

Ennek eredményeképp a városuk alapköveit lerakó telepesek, a megszállott kereskedők, a meggazdagodás egyszerűbb útját választó banditák, vagy a polgárháborút viselt katonák láttán a közönség egyöntetűen magáénak érezhette a horizontig nyúló földeket. Bátran kihúzhatta a mellét és büszkén mutogathatott magára amerikai mivolta miatt, mondván, hogy – nehéz küzdelmek árán, de – jogosan él a lehetőségek hazájában. Az erősen idealisztikusra kreált múlt legyártására a filmek tökéletes muníciót képeztek. Az aranykornak számító 30-as, 40-es évek után dekonstruktív darabok is már bőségesen születtek (Délidő, 1952), valamint az italowesternek (spagettiwesternek) 60-as évek elején elkezdődő térhódítása is egy differens arcát mutatta meg a vadnyugatnak.

A határvidék kietlen, napszítta szépségének tradicionalista reprezentálása a végkorszakot jelentő hetvenes évek után (McCabe és Mrs. Miller, 1971; Pat Garrett és Billy, a kölyök, 1973) is valamelyest jelen volt az amerikai filmkészítésben, igaz már csak nyomokban, általában más zsánerbe átemelve tartalmazta az egykoron mainstream műfaj jelentőségteljes attribútumait (Neon city, 1991). Ezt az erősen romantizált, szélsőségesen szentimentális westerntípust támasztotta fel Costner. A négy részesre tervezett eposza első fejezetével kacsintgat a revizionista felfogás felé, alapvetően a halotti tor keretei közt szervezett egy műfaji megemlékezést, a modern televíziózás dramaturgiai eszközei segítségével.

A színész/rendező a több évtizedet felölelő pályája során többször bebizonyította, hogy az ördögszekerek világa meglepően közel áll hozzá. Korábban is szerepelt már westernfilmben (Silverado, 1985), viszont a rendezői debütálása, az őslakosok és a telepesek közötti együttélést eszményített Farkasokkal táncoló (1990) hozta meg számára azt a direktori és színészi sztárkultuszt, amit a későbbiekben olyan személyes projektek elkészítése során tudott kamatoztatni – a hírneve idő közbeni csorbulása és a filmjei minőségi kilengése ellenére –, mint a rendkívül terjengős Wyatt Earp (1994), vagy a westernromantikát a szikár cowboyléttel összeházasító Fegyvertársak (2003). Karrierje és imádott műfaja között egy meglehetősen elégikus analógia fedezhető fel: a westernhez hasonlóan Costner dicsfénye is az utóbbi két évtizedben rendesen megkopott, Taylor Sheridan (Sicario, Wind River) modern környezetbe helyezett Yellowstone sorozata kellett ahhoz, hogy az öreg cowboy szakmailag és anyagilag is ismét nyeregben érezhesse magát.

Reneszánszának köszönhetően vágott bele az 1988 óta dédelgetett, eredetileg egy egész estés filmet tartalmazó projektjébe, a megállíthatatlan szenvedélye végül egy négy felvonásos – alcíméhez méltó – eposzt eredményezett, amihez nem volt rest jelzálogot is felvenni a saját birtokára. A filmsorozat második felét jelentő harmadik és negyedik etap még bizonytalan lábakon áll (a közvetlen folytatás idén augusztusban érkezik a mozikba), látva az első filmből sugárzó – anyagi bevételtől mentes – elhivatottságot, megszavazhatjuk a későbbiek iránti bizalmat. Costner 19. századba vezető utazásának első állomása egy westernesszencia, ami nem kevesebbre vállalkozik, minthogy felmondja a műfajára jellemző létező összes karakter- és történetarchetípust, a lehető legstilizáltabb módon.

Az Egyesült Államok fregmentáltsága az észak és dél között dúló polgárháború beköszöntével csak tovább fokozódott. Az őslakosok ellen tanúsított harcok mellett az egységesített nemzeten belüli viszály egy bizonytalan, ugyanakkor reménnyel teli és elszántsággal megtámogatott korszakot okozott, ahol ember embernek volt farkasa és kétszer is meg kellett gondolni, hogy a gyanútlan illető kinek is fordít hátat tulajdonképpen. A film ebben az időszakban mutatja be messzi útjukra készülődő szereplői premisszáit, akiknek közvetve vagy közvetetten egy cél lebeg a szemeik előtt: Horizont újonnan épülő városához eljutni. Hasonló békés végzetben gondolkodik egy San Pedro völgyi apacstámadást túlélt, később az északi hadsereg egyik parancsnokának (Sam Worthington) vendégszeretetét élvező anya-lánya (Sienna Miller-Georgia MacPhail) páros, mint az említett indiántörzs idősebb tagjai, akik nem igazán értenek egyet a fiatal generáció fehér ellenességével.

A nyugati Kánaánt jelentő városba tart még a közösségi érdekérvényesítést szimbolizáló, a széthullással kéz a kézben járó megsemmisült magában hordozó konvojmenet Luke Wilson vezetésével, miközben az őslakosok általi mészárlást túlélt és árván maradt Russel (Etienne Kellici) eltökélt szándékkal egy indiánokra vadászó zsoldoscsapathoz csatlakozik. A fátumok táborát gazdagítja egy többszörös családi tragédia, amiben egy férjétől az újszülöttjével elmenekült nő (Jena Malone) ismét bajban találja magát egykori hitvese embereitől. A kellemetlen felfedezés odáig fajul, hogy az Abbey Lee által alakított kurtizán, Marigold magához veszi a gyermeket és egy váratlan társra lel a rejtélyes múltú Hayes Ellison (Kevin Costner) személyében.

Az egymástól időben és térben egyaránt eltérő történetszálak az erős expozíciójellegük miatt kevésbé a kalandmotívumra, sokkal inkább a karakterek felvezetésére fókuszálnak. A szereplők még csak a helyüket keresik az amerikai tablóban – vagy az utazásuk korai szakaszában veszi fel a cselekmény a fonalat, vagy a kockázatos expedícióra rákényszerítő ürügyeket taglalja a film, meglehetősen változó ütemben. Bizonyos epizódok esetén Costner részletesen bemutatja a kialakult szituációkat, nem rest elveszni a táj szépségeiben. Forgatókönyvíró-társával, Jon Bairddel egyes szereplői hátterének, motivációjának részletes – zömmel elnyújtott – kidolgozásától sem riad vissza, azonban a precíz és alapos alkotói erejét képtelen kiterjeszteni a Horizont egészére.

Némely sztoriszálat képtelen bármiféle érdemi karakterisztikával felruházni (leginkább a családjáért vendettát kiáltó fiatal fiú és az apacstörzs tagjai a bántóan alulreprezentáltak), az itt tapasztalható, túlságosan felszínes recenziók és összecsapott incidensek nincsenek egyensúlyban a dominanciát és kohéziót felmutató többséghez képest, így a részletes western-freskó felfestése helyett egy döntően gyönyörűen megfestett, de néha lusta ecsetvonásokkal kiegészített festményt kapunk. A kettő közlésmód közötti kiegyensúlyozatlanságon az sem különösebben segít, hogy az illusztrált archetípusokhoz hasonlóan a konfliktusok csírái is csupán rügyeznek, semmint valamilyen konklúzióval szolgálnának a nézőnek. Emiatt a több, mint tíz órásra tervezett filmszéria első nagy fejezete önmagában nézve hiányérzettel szolgál: egyáltalán nem egy önálló filmet, hanem egy minisorozatnak a több epizódot magába foglaló pilotját látjuk, csak három órában.

Hátrányait tudatosan felmérve, gyakorlott filmesként Costner még így sem bízza a véletlenre a filmjét: az első részben érezhetően a vadnyugati életérzést akarja aranytálcán felszolgálni és eladni. Egyáltalán nem áll szándékában az Edwin S. Porter által megkezdett westernmítoszt bővíteni, csupán egymásba folyó tiszteletkörökkel megemlékezik a műfaj innovációiról. Arzenálja erősségét az ekhós szekerek előretörése, a polgárháborútól megtépázott közhangulat, a frissen felhúzott táborra leselkedő fenyegetettség adja. A régi, dicsőségesnek mondható westernkorszaknak megfelelően a tárgyi világ kifogástalanul hű a létrehozott mitológiához, a telepesek indiánok elleni reménytelen küzdelme legalább annyira megindító és elfogult, mint az örömlányoknak a tisztességes életükért folytatott, vagy a kellemetlen ügyek elsimítására tökéletesen működőképes pisztolypárbajok.

A természetet átölelő béke a messzeségbe nyúló lovaglások csendes, olykor udvarlásokra is alkalmas pillanataiban könnyedén felfedezhető, hogy aztán az érzékletes feszültségkezelésnek köszönhetően felváltsa azt az emberből áradó kíméletlen erőszak. A Howard Hawks ostromfilmjeit megidéző filmeleji húsz perc rögtön előrevetíti és összegzi a Horizont akciójeleneteit: jól megkoreografált, szemléletes, de feszességben és vágásban alulmaradó harcok, melyek a túlhúzottságuk ellenére is hatásosak. Costner világában a fizikai atrocitások is értelemszerűen elengedhetetlenek, és bár kalapok a régiek, de a tulajdonosaik a klasszikus westernideálnak alkalomadtán ellentmondanak.

Bármennyire is alapvetően a hagyományos ábrázolás mellett tette le a voksát a film, több helyen is fenntartja a jogát a haladó szemléletmód elsajátításához. A női karakterek – legyenek azok megözvegyült asszonyok, vagy éppen jóravaló úri hölgyek – egyszerre elszenvedői és alakítói a sorsuknak. Miközben passzivitásukban – nem is egyikük – szokatlan jellemfejlődéseken esnek át, váratlan döntéseket hoznak meg, illetve a tevékenységeikkel nem egyszer jelentős befolyásolóerővel bírnak a marcona és borostás férfiakon.

Emellett a Horizont a csillagos-sávos lobogó iránt tanúsított pátosza sem merül ki a fehér ember felsőbbrendűséggel párosuló patriotizmusában, az ideális amerikai élet sötét árnyéka kellően az ország gyermekeire vetül. Az indiánvadász kompánia legalább annyira kéjes szenvedéllyel skalpolja meg az óvatlan őslakosokat, ahogy a Jane Malone által eljátszott anyán próbálnak erőszakot végrehajtani a férje egykori bandatársai. Mindkét oldalon egyaránt találunk hősöket és gazfickókat, ártatlanokat és bűnösüket, rendteremtőket és káoszba fullasztókat, akiket a kegyetlenség és az emberi romlottság sok esetben lágy fonállal köt össze és ütköztet egymással. Ugyan a western számos motívumában ott rejlik a gyanútlan emberre váró veszedelem (kocsi balesetek, állatok), a Horizont az újabb filmes példa, hogy mindig a saját faj jelenti a legnagyobb veszélyt.

Costner karrierje során többször is tisztázta magában egyrészt a saját maga westernhez való viszonyát, másrészt önmagában a műfaj önellentmondásos mivoltát. Szépen lassan eljutott odáig, hogy a kezdetben fiatalkori daccal elkövetett revizionista munkáit felváltsa a mesélés nagyrészt sematikus, hamiskás öröme. A Horizonttal folytatja a nagy elődök által megkezdett legendagyártást, még ha közben szándékosan kisebb kitérőkkel is él. A visszafogott progresszivitása ellenére a filmje mégis leginkább arra képes, hogy felidézzen egy olyan korszakot, amely minden bizonnyal ebben a formailag és tartalmilag letisztult formájában nem is létezett soha. Ám senki nem mondta, hogy nem lehet egyszerre ilyen szépen és kegyetlenül hazudni.

A láthatóan – részben joggal – elmaradó anyagi és szakmai elismerés ellenére Costner múltidézés iránti alázata és leplezetlen szenvedélye csodálatra méltó, és habár le tudta forgatni pályája alkonyának első szakaszát, az igazán nagy falat még csak most vár rá és ránk is. Így válik teljessé az egyszerre fáradhatatlan rendező és a sztoikus, egyben karizmatikus színész eposzának pürrhoszi győzelme, aminek az elhivatottságról tanúskodó hajtóerejét John Ford Aki lelőtte Liberty Valance-t (1962) című remekművében elhangzó mondattal lehet a leginkább jellemezni: „Ez a Nyugat, Sir, ha a legenda és a valóság között kell választanod, írd meg a legendát.”