A Marvel filmes univerzuma a Pókember: Idegenbennel záruló Végtelen Saga óta próbál új vizekre evezni. Kezdve azzal, hogy a Disney+ debütálása óta a Negyedik Fázis már nem csak filmes univerzum, a mozifilmek és a streamingre érkező sorozatok kiegészítik egymást. Két új direkció van érvényben, ahogy az a Ms. Marvel esetében is egyértelműen látszik. Egyrészt Feige vezetésével a stúdió sokkal nagyobb figyelmet szentel a diverzitásnak, legyen szó nemi, etnikai, vallási, kulturális vagy egyéb identitásbeli sokszínűségről, a színészi, írói és rendezői oldalt egyaránt beleértve. Másrészt a rendezők és a showrunnerek nagyobb kreatív szabadságot kapnak, ami főleg a formai, mintsem tartalmi szempontból figyelhető meg. A Ms. Marvel jelmezét magára öltő Kamala Khan (Iman Vellani) kalandjai prezentálják talán az eddigi legeklatánsabban a „Feige-doktrína” által megszabott irányvonalt.

A Jersey City-ben élő, pakisztáni származású tinédszer, Kamala Khan sorozata nagy terhet helyez a saját vállára. Egyrészt egy klasszikus szuperhős-eredettörténet révén meg kelle ismertetnie és meg kell szerettetnie egy általunk eddig nem ismert karaktert, és ezt szervesen belehelyezni egy nagyobb univerzumba. Ezenkívül:

• a szuperhős és tinédzserlétet összefésülni
• bemutatni egy bevándorló családon keresztül a pakisztáni muszlim kultúrát a nyugati nézőközönségnek
• betekintést engedni abba, hogy egy bevándorló család milyen kihívásokkal néz szembe az eltérő kultúrkörben (ez elsősorban a nyugati társadalom kritikáját jelenti)
• szemléltetni az első- és másodgenerációs bevándorlók közti generációs különbségeket és az ebből fakadó konfliktusokat
• jótékony kritikával illetni a kisebbségi kultúrát a jellegzetesen nyugati szempontok szerint (pl. a női egyenjogúság kérdése visszatérő motívum).

Kamala Khan báját az adja, hogy vidám, szertelen természete és szuperhősök iránti rajongásának kösöznhetően nagyon könnyen azonosulható karakter. Ő már egy olyan világban nő fel, ahol Doktor Strange és Thor igazi tinédzserkori példaképek és ahol szuperhőstalálkozókat tartanak rajongók számára. Ahogy felvett nevéből is kikövetkeztethető, Kamala Carol Danvers, azaz Marvel kapitány legnagyobb rajongója. Óhatatlanul is felmerül a Pókember-filmekkel való párhuzam, azonban Peter Parker történetéhez képest hangsúlyosabb ez a szál és átélhetőbben van megírva az átlagtiniből lett szuperhősnek a kálváriája. Az iskolában ő sem népszerű, mindössze két barátja van, a szegény ember Peter Parkerje, Bruno (Matt Lintz) és a mecset férfi hierarchiáját felszámolni kívánó Nakia (Yasmeen Fletcher), aki a social justice warriorok archetípusaként működget.

A Ms. Marvel már női főszereplőjével kivívta sokak ellenszenvét, de mélyebbre nyúl a darázsfészekbe azzal, hogy érzékenyíteni akar azzal a céllal, hogy bebizonyítsa, ezek a barnabőrű, szakállas emberkék is ugyanolyan jószívűek és szerethetőek tudnak lenni, mint mi – amellett, hogy milyen sok dologban különböznek tőlünk. Persze, helyenként azért túltolják az ignoráns fehér ember sztereotípiáját, aki Korán-idézetnek hiszi Lincoln szavait, mert egy muszlim mondja neki, és lazán cipőstül trappol bele az ima közepébe. A sorozatnak helyt adó Jersey egyébként a valóságban is a világ egyik legmultikulturálisabb helye, ahol a muszlimok és a dél-ázsiaiak egy társadalomban lévő társadalmat alakítottak ki maguknak. Kamala Khan is jobbára csak a gimiben találkozik tőle eltérő gyökerű fiatalokkal, a konzervatív szüleinek való megfelelésnek is köszönhetően mecsetbe jár és családi program kereteiben gyakran látogatják a helyi muszlik kulturális rendezvényeket.

Természetesen egy mai Marvel-szuperprodukcióból nem hiányozhat a nemi egyenjogúság melletti kiállás sem, és ezzel a sorozat nagyon kényes, nagyon szűk mozgásteret határozott meg magának: azzal együtt, hogy egyik fő üzenete, hogy tartsuk tiszteletben a tőlünk idegen kultúrákat, mégis meg kell felelnie a progresszív ágenda elvárásainak is és ezzel a Ms. Marvel kockáztatta, hogy kereszttűzbe kerül, és egyszerre kapja meg a muszlimok idealizálásának vádját és illethetik iszlamofóbiával. Emiatt kissé félszegen vagy egyáltalán nem nyilvánít véleményt a Marvel háza táján mostanában oly divatos és aktuális társadalmi kérdésekben.

A sorozat pakisztáni íróját, Bisha K. Alit érezhetően szétfeszítette az ambíció, hogy egy olyan komplex történetet alkosson meg, ahol Kamala története és ez a rengeteg társadalomkritikai mondanivaló egy koherens, összefüggő egészet alkosson. A jelenünkre való relfexió a Marvel világától sosem volt idegen, gondoljunk csak en bloc az X-men szériára, de tavaly a Sólyom és a tél katonája is letette a voksát egyes eszmék mellett, azokat szervesen a történetbe ágyazva. A Ms. Marvel azonban ezen a fronton megbukik, pedig a sztori elengedhetetlen részét képezi az indiai történelem: a brit kolonizáció, majd az azt követő felosztás (az önálló India, Pakisztán és Banglades megszületése) okozta fájdalmak és begyógyulatlan sebek ott vannak a Khan család múltjában, ez azonban nem mondható el a sorozat antagonistáiról, akik szánalmasan unalmas és jellegtelen szereplők, ráadásul a hátterük és motivációik valódi kibontására sem szántak időt a Ms. Marvel írói. Gondoljunk csak Koncoló alakjára a Fekete Párducból! Amellett, hogy személyes drámájának súlya volt és jól ki lett bontva, reflektált a film központi dilemmájára és társadalomkritikai vonulatára, valamint befolyása volt T’Challa jellemfejlődésére is.

Ráadásul ezen gonoszok által a Marvelnek megint sikerült alapjaiban megrengetnie az eddig felépített univerzumát, ami a Negyedik Fázisnak köszönhetően már eddig is csoda, hogy nem rogyott össze attól a tetemes súlytól, amit az utóbbi másfél évben ráhelyeztek. A Ms. Marvelnek ez a grandiózusság amúgy sem állt jól, mint ahogy a Disney+ sorozatai többségének sem, de ez már egy másik cikk központi gondolatatát képezhetné. A lényeg, hogy Kamala Khan világa akkor működött a legjobban, amikor mert kicsi maradni, és távol maradni az olcsó CGI-tól. Gondolok itt azok a pillanatokra, mikor Kamala gondolatai megelevenedett aszfaltrajzokként vetülnek ki az épületek homlokzatára. Egyszerre kreatív, humoros és mutat rá főhősünk személyiségére. A most először színészkedő Iman Vellani egyébként remek a szerepben, és nem is elsősorban a kiforratlan színészi játékának köszönhetően, hanem a vele született kisugárzának köszönhetően jelenleg a Marvel egyik legértékesebb kincse. Több karizma szorult belé, mint sokakba a mostanában bemutatott új hősök közül.

A Ms. Marvellel a MCU újfent egy korábban nem ismert arcát mutatta meg, ami kamerakezelésében, vágásaiban emlékeztet a Disney Channel tinisorozataira (az egeres cégnek azért bőven van tapasztalata a témában). És ez jelen esetben dicséret, a cél ugyanis pontosan az volt, hogy a Ms. Marvel egy, a lehetőségekhez mérten könnyedebb hangvételű, ártatlan, humoros és hatalmas szívű széria legyen, ahol megfér egymás mellett a dráma és a vígjáték, a családtagok egymáshoz és az őket körülvevú világhoz fűződő viszonya. A túlzott ambícióinak köszönhető zsúfoltsága és fókuszvesztése ellenére is sokkal jobb, mint a híre.

A címtől senki ne ijedjen meg, aki ettől megszokott, csak egy ötletes poénra reflektál.