Kevés értékesebb létezik a világon egy igaz és jó barátságnál. Ám amikor mindez véget ér, sebek szakadnak fel és hatalmas űr marad a lelkekben. Martin McDonagh rendezése, A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin) egy olyan fájdalmas témát dolgoz fel, ami minden ember életében, legalább egyszer bekövetkezik.

Írország egy kicsiny szigetén járunk, Inisherinen, a ’20-as években. A fő szigeten kegyetlen polgárháború dúl a nemzetet egyesíteni akaró katolikusok és a brit korona pártján álló protestánsok között. Inisherinre már csak a lövések távoli moraja szűrődik át, ám a parányi sziget mégsem mentes a nézeteltérésektől. Pádraic (Colin Farrell) és Colm (Brendan Gleeson) régi jó cimborák, akik már délután kettőtől együtt iszogatnak a közeli kocsmában. Ám egy napon Colm nem kíván szoba állni egykori barátjával és mindennemű kapcsolatot meg akar szakítani a kissé együgyű Pádraiccal és idejét a hegedülésnek, a zeneszerzésnek szeretné szentelni. Pádraic nem törődik bele ebbe és továbbra is nyakára jár a megkeseredett és magánakvaló Colmnak. Colm ekkor megfenyegeti Pádraicot: valahányszor zaklatni merészeli őt, levágja bal karjának (vagyis a hegedű húrjait fogó kezének) ujjait és odaadja neki. Az egykori barátok egymásnak feszülnek, és minden veszni látszik a két ember kapcsolatából.

Az ír származású Martin McDonagh ismeretes sajátos fekete humoráról, mely korábbi klasszikussá nemesedett rendezésében, az In Bruges–ben is megmutatkozott. Új rendezésében szintén bőven találhatunk morbid pillanatokat, ám ez alkalommal a körítés sokkal hétköznapibb, a cselekmény pedig lassabb. A film tónusa leginkább a rendező testvére, John Michael McDonagh alkotására, a Kálváriára emlékeztet, melyet áthat egy baljóslatú atmoszféra és titokzatosság.
Rögtön érdemes leszögezni, hogy a magyar cím nem fedi az eredeti tartalmat. Az ír mitológiában a banshee-k nem egyszerű szellemek, hanem rendszerint olyan nőalakok, akik a halál hírnökeként érkeznek az ír klánok tagjaihoz, ráadásul a kelta hadisten gyermekei. Inisherin pedig valójában egy fiktív, nem létező sziget. A név alapja egy gael nyelvű szójáték, ami annyit tesz: „ír föld szigete”. Ez a többrétegűség és felszín alatti szimbolika adja McDonagh rendezésének igazi savát-borsát, de a The Banshees of Inisherinben ez minden eddiginél mélyebb és kidolgozottabb.

McDonagh az emberi kapcsolatokat, barátságokat és a magányt helyezi szélesebb történelmi kontextusba. Értelmezésében a két egykori ivócimbora viszálya az ír polgárháború metaforája, amiben testvér fordult testvér, barát barát ellen. Az állítás tulajdonképpen az emberiség minden fegyveres viszályára igaz, és ebben rejlik a film univerzális, határokon túlnyúló üzenete. Az univerzalitás már az első jelenetekben érzékelhető. Miközben a csodálatos operatőri munka az ír sziget fenséges, smaragd szépségét, a Polegnala E Todora című bolgár dalt halljuk felcsendülni. A keresztény katolicizmus keveredik a babonás kelta mesevilággal, és az a bizonyos banshee nem marad tétlen.

A két főhős küzdelmében két teljesen eltérő hozzáállás rajzolódik ki. Pádraic egyszerű, de alapvetően kedves jellem, aki nem gondolkodik a holnapon és főleg nem gondolkodik azon, ki fogja ismerni a nevét halála után több száz évvel. Colm ellenben megkeseredett és úgy érzi, Pádraic csak hátráltatja őt abban, hogy valami igazán érdekeset, maradandót alkosson a következő nemzedékek számára. Kapcsolatait ezért feláldozza a művészet oltárán, hogy megalkossa többtételes hegedű művet. A szerzemény címe pedig meglepő módon: The Banshees of Inisherin.

McDonagh cselekményszövésében a főhősök a film végére teljesen kivetkőznek magukból. Pádraic kezdeti kedvessége abszolút kegyetlenségbe fordul, míg Colm önsértő viselkedése valójában saját művészi kibontakozását gátolja. A józan észt Pádraic lánytestvére, Siobhán (Kerry Condon) jeleníti meg, míg a falu bolondja, Dominic (Barry Keoghan) az értelmileg szerény, de tisztaszándékú és ártatlan fiúként jelenik meg. A színészek mindegyike mesteri alakítást nyújt, és bár a cselekmény meglehetősen valószerűtlen, játékuk mégsem erőltetett, teátrális vagy mesterkélt.

A színpadias és lassú folyású film igazi ereje mégis egy olyan élethelyzet ábrázolásában rejlik, amit legalább egyszer mindannyian megtapasztalunk. Egy barátság vége, mindig fájdalmas, különösen akkor, ha ez egyik napról a másikra, látszólag minden előjel nélkül történik.  Valójában mindig érdemes a körülmények mögé tekinteni és ilyenkor láthatóvá válnak az okok és az okozatok. Pádraic és Colm barátsága igazából sosem volt mély barátság, inkább csak cimboraság, haverság. Pádraic legmélyebb beszédtémái abban merültek ki, hogy miket talált szamara (bocsánat, pónilova) ürülékében. Colm ezzel szemben sokkal intellektuálisabb természet (bár Mozart életét ő sem képes századra pontosan elhelyezni), aki valószínűleg súlyos depresszióval küzd. Ez lehet az oka annak, hogy inkább a testi kínokat, és az öncsonkítást választja, minthogy saját elméje, magánya és kételyei kínozzák őt. Egy hirtelen végetérő kapcsolat azért veszélyes, mert míg egy szép fokozatosan tönkremenő barátság feldolgozása érzelmileg követhető, addig egy azonnali kapuzárásnál erre idő sincsen. Ilyenkor a reakciók átgondolatlanok, szélsőségesek és ellentmondanak a józan ész szabályainak. McDonagh mindezt olyan elmés, humoros, mégis sötét szituációkba és párbeszédekbe önti, ami bizony még Tarantinonak is feladja a leckét.

Az igaz barátságok másik fontos kérdése az önzetlenség. Miért is számít nekem egy barátság? Magam vagy a másik ember iránt érzett szeretet miatt? Azért, hogy én érezzem jól magam, vagy azért, mert a másiknak akarok örömöt szerezni. McDonagh tökéletesen ábrázolja, hogyan bújik elő az egyébként kedves Pádraicból az önzés, a kóros ragaszkodás, a rosszindulat és a kegyetlenség. A film megoldási javaslata fájdalmas, mégis kőbalta egyszerűségű: jobb beletörődni és elengedni. Ugyanez a belátás segítené az emberiséget továbblépni történelmi sérelmein. Már ha képesek lennénk rá. Hisz nem arról szól történelmünk jó része, hogy nem tudjuk elengedni a sérelmeket, és mindig, mindig újrakezdjük?

Martin McDonagh tehát ismét feledhetetlen mozival gazdagította az egyetemes filmkultúrát, ám mostani rendezése sokkal csendesebb, személyesebb, mint 2008-ban az In Bruges volt. Sötét tónusa, morbid humora és lassú tempója miatt nem ajánlható mindenkinek, de aki vevő az ír direktor stílusára és a titokzatos kelta világra, biztosan talál majd kapcsolódási pontokat benne. Talán sok nézőnek jelent majd orvosságot, hogy végre elengedje lezáratlan kapcsolatait és végre megbékítse a lelkét. Hiszen lehetünk bárkik, tehetünk bármit az életünkben, a banshee előbb vagy utóbb mindenkinek bekopogtat az ajtaján.

A kritika angolul a The Fifth Province alapítvány oldalán találjátok.