Már a főcímkiírás sem árul zsákbamacskát. A stáb feltüntetése mellett közeliben, gyors és feszes tempóban láthatjuk, ahogy David Fincher a Gyilkos – feltehetően – korábbi megbízásait és a szakmájában felhasznált, emberi élet kioltására alkalmas eszközöket mutatja. Tökéletes megalapozása egy olyan embernek, aki minden eshetőséggel számol, nem hezitál, pontos és percíz, szakmájához szükséges összes tudás birtokában áll. Mintha csak magát Finchert jellemeznénk. A párhuzamba állítás csak első látásra tűnhet légből kapottnak, ha jobban megfigyeljük, legújabb filmje, a The Killer a maga szélsőséges, tipikusnak egyáltalán nem nevezhető módján felfogható egyfajta elemelkedett művészi önvallomásnak is.

Michael Fassbender karaktere az, akit nem nevezünk nevén. Személyazonossága teljesen lényegtelen, ami igazán számít, az a munkája és az abban tanúsított profizmusa. Az Ősz helyett a bérgyilkos járt Párizsban, hogy elvégezzen egy megbízást. A célpont személye nem számít, empátiának a legkisebb helye sincs, csak a felállított, amorális szabályok dominálnak. A hosszú monologizálást, elbizakodott hangvételt és hitchcocki voyeurizmust követően hiba csúszik a gépezetbe, a tehetős üzletember megússza a merényletet, antihősünknek pedig menekülnie kell. Tettének súlyára, pontosabban annak a hiányára, akkor eszmél fel csak igazán, amikor már a privát szféráját (otthonát és élettársát) is veszély fenyegeti. Bosszúra esküszik, amihez megvannak a szükséges eszközei és képzettsége.  

Tyler Durden elbukott. Ez a meglehetősen radikális megállapítás kétféle elágazást tudhat magáénak. Ahogyan kilencvenes évekbeli, függetlenfilmes mozgalom egyik jeles képviselője, Fincher a Harcosok klubja (1999) után folyamatosan adta át magát a kevésbé formai és narratív kísérletezésnek, úgy lassacskán a rendszerellenesség, a globális jelenségek bírálata is lefele irányuló tendenciát mutatott. Az életmű további szakaszában is előszeretettel dolgozik a társadalom peremén mozgó figurákkal és tabunak számító témákkal – ugyancsak szembemenve az újklasszikus hollywoodi értékekkel –, de sokkal szabálykövetőbb, visszafogottabb elvet kezdett el magáévá tenni, mint zsenge fiatalkorában. Módszeresen fosztotta meg – az egyébként rideg és sokszor klausztrofób – képi világát a magamutogatás melegágyaként szolgáló digitális technológiai vívmányok erőltetett csatasorba állításától és használatától (a Pánikszoba eklatáns kulcslyukas jelenetei), létrehozva így egy minden elemében profi, letisztult, de a színkezelést és jelenetfelépítést figyelembe véve markáns stílust. A multikulti többé már nem az ellenség, sokkal inkább eszköz és társ lett a teljesebb élet felé (Social Network), a fogyasztói társadalom és az osztályharc (Pánikszoba) élénkebb, mint valaha, nem beszélve a média túlburjánzásáról, megvezethetőségéről (Holtodiglan) és az elitellenességéről is (A tetovált lány, Mank). A The Killer pontosan ennek a kettő iránynak a tanúságtétele.

A francia származású Alexis Nolent (művésznevén Matz) író és Luc Jacamon illusztrátor ezredforduló előtt megjelent, azonos című képregényét Fincher még a 2000-es években adaptálni szerette volna – nem is kívánhatott volna hálásabb alapanyagot. Egy ellentmondásokban fürdőző karakterrel megálmodott graphic novel-ről beszélhetünk a The Killer esetén, lassan és megfontoltan hömpölygő (sablonos) történetről, ami a narrációjának a modorossága és a szájbarágósága ellenére egyedi hangvétellel és megkapó, valódi ,,filmes” látvánnyal beszél az egyén elméjének megbomlásáról és a civilizáció kiüresedéséről, thriller és noir elemekkel megfűszerezve. A hosszú stúdióharcok után végül a projekt Fincher kedvenc játszóterénél, az elmúlt évek szerzői gondolkodású filmesek Mekkájánál, a Netflixnél kötött ki és Andrew Kevin Walker (Hetedik, 8 milliméter) kezei alatt lett forgatókönyv-formába öntve. A kész film idén szeptemberben, a Velencei Filmfesztiválon debütált, az elmúlt pár hétben a szerencsésebb országok lakói bizonyos mozikban megtekinthették, a rendes világpremier pedig november 10-én volt esedékes a streamingen.

A történet trivialitása megmaradt, bár azt fontos hozzátenni, hogy Walker munkája jóval kevesebb narrációt alkalmaz – azok se esnek bele az eredeti forrásmű hibájába –, a főszereplő szája sokkal kevesebbet jár, inkább a kifogástalan rendezésben megmutatott tettei és arcmimikája beszél helyette. A társadalom deficitjeire is csak a háttérben, esetleg egy-egy elejtett félmondatban kapunk utalást, a klasszikus filmes szabálykönyv elvén haladva, miszerint a képek segítségével inkább csak mutatnak, sejtetnek dolgokat, semmint, hogy nyíltan kimondják őket. A képregényével ellentétben a film narrációja inkább csak az alapokat fekteti le akár karakterépítés, akár jelenetfelevezés céljából, ha nincs rá szükség csendben marad. Már az első tizenöt percben valóságos mesterkurzusnak lehetünk tanúi. Fincher a merényletes jelenetsorral egy tökéletes kalapemelést intézett a thriller öregapja, Alfred Hitchcock előtt és leginkább az ő egyik legnagyobb klasszikusához, a Hátsó ablakhoz (1954). Csak míg ott a voyeurizmusra való fogékonyság a kíváncsi főhős fizikai tehetetlenségéből fakadt, Fassbender bérgyilkosa a kezdetektől fogva megfontolt, hidegvérű szándékkal tekint az előtte lévő épületkomplexumra. Feszültségteremtésből, atmoszférakezelésből, vágásból, színészi játékból, mindenből jelesre vizsgázik ez a betét – akár egy különálló kisfilmként is lehetne kezelni –, de az utána következő másfél órának sincs miért szégyenkeznie.

A narratíva új fejezetei mindig megfelelő tempóváltásokkal és kellően prominens helyszínekkel szolgálnak, az utazások által a változatos környezetben kevésbé tűnik fel a repetitív dramaturgiai felépítés. Megfigyelés, előkészület, kihallgatás, információszerzés, likvidálás. Jellemzően ezekből a lépésekből áll egy epizódja a filmnek, és 5-6 ilyen rész adja ki a komplett cselekményt. Abszolút esélyes, hogy a néző számára érdektelenségbe fulladhat ez a fajta körkörös monotonitás. A meglepő csavarokat, váratlan fordulatokat tudatosan elkerüli a film – mondhatni nyílt kártyákkal játszik –, nem áll szándékában új történetet mondani, sokkal inkább a háttérnek, a karaktereket mozgató rendszer felhívásának szenteli magát, ráadásul a kevés narráció néha még így is zavaró tud lenni. Több jelenet sokkal hatásosabb tudna lenni, ha pusztán a képek segítségével mesélnének, a verbális kommentár tudálékossága nélkül.

A történetbéli innováció hiányából fakadóan a technikai oldalról lehet érdemben megközelíteni Fincher művét. A fény-árnyékokkal (neonokkal is, ha szükséges) való játék a film noiros oldalát közelíti meg, a zenehasználat ironikus és komoly használata – reális, de mégis ötletes és dinamikus vágása – nagyszerűen ágyaz meg a jeleneteknek, a Treznor-Ross páros soundtrackje a nyugtalan filmzene fogalmává vált a kétórás játékidő alatt. A kameramozgások nagyrészt statikusak, kiemelve ezzel a gyilkos higgadt jellemét, ha viszont menekülésről vagy akciójelenetről van szó, a kézi kamerázás és a zaklatott hangvétel kapja a fókuszt. A film közepén látható bunyójelenet a maga intenzív, hosszú, lekövethető, nyers kivitelezésével köszöni szépen, kibélelte magának a legjobb akciószekvencia helyét az év végi toplistáknál. Komorsága ellenére a The Killer le se tagadhatja rendezőjét, a megkapó, remekül időzített fekete humor élénken jelen van. Szokásos módon csodálatosan vegyül a feszélyezett helyzeteket komolytalanná tévő banalitás és a zsigeri feszültségkeltés. Úgy tudunk nevetni egyes mondatokon, cselekvéseken, hogy közben elszörnyedünk a konklúziókon. Hiába na, Fincher most is értette a dolgát.

Michael Fassbender bérgyilkosa első látásra maga a megtestesült tökéletes gyilkológép. Az empátia pislákolása nélkül, könnyedén átsegíti embertársait a túlvilágra, magasztos elvek vagy ideák egyáltalán nem vezérlik, számára ez a foglalkozás semmiben sem különbözik egy irodai munkától, vagy egy éttermi melótól, ő is ugyanúgy emberekkel foglalkozik. Elbizakodottságáról tanúskodó első monológjával megismerjük a munkájához elengedhetetlen, általa felállított szabályokat (milyen zenét hallgat közben stb.), amik már a film elején teljesen össze nem egyeztethetők a tetteivel. Pislogásának hiánya, az inszomnia jeleit mutató magaviselete, arca, a napindítást jelképező jógázás önmaga paródiájaként kezeli nem csak őt, hanem az egész, a film évtizedes történelme alatt a bérgyilkosokról kialakított sablonos, emberfeletti képet. Bár rendkívül okosnak tartja magát, monológjai hézagos tudásról árulkodnak, sokszor előfordul, hogy fogalma sincs melyik nagy gondolkodót, vagy éppen popkulturális terméket idézi, előítéletei se mindig feltétlenül állják meg a helyüket. Érdemes elhatárolódni a karakter személyét érintő komoly elvárásoktól, hiszen már a film első fele bőségesen aláássa ezt a hozzáállást.

Fassbender fennhéjázó magatartása nem tart soká, életbe lép Murphy törvénye, vagyis, ami elromolhat, az el is fog. Küldetésének sikertelenségével a jól felépített, kényelmes világa összeomlik és kétségbeesve próbálja rendbe rakni az életét. ,,Tartsd magad a tervhez. Készülj fel, ne improvizálj.” – hangzik el többször a szájából és rendre mindig meg is szegi a mondatait. Visszafogottan, de folyamatosan érzékeltetve cselekszik saját maga ellen, a narrációban elhangzó mondatok szoros ellentétben állnak a tetteivel. A személyesség egészen addig nem kerül képbe, amíg fel nem fedezi az otthonát ért károkat, onnan pedig bármennyire is akarja a hideg professzionalizmus látszatát kelteni, szubjektív énje előtör, érzelmei lesznek rajta úrrá és azoknak a fényében cselekszik. Közben folyamatosan hazudik a nézőnek, de leginkább saját magának.

Egy unikális bérgyilkoshoz egy magából kifordított világ dukál és a The Killer ilyen tekintetben nem a pozitív serpenyőbe helyezi az emberi társadalmat. Megcsömörlött, érzéketlen, divattermékek bűvöletében élő emberek egy üres világ élőhalottjaiként kelnek-járnak-fekszenek. A kor divatját jelképező éttermekbe, edzőtermekbe járnak, az apátia uralkodik a lelkekben. Különösebb erőfeszítés nélkül, könnyedén lehet rendelni emberi élet kioltására alkalmas eszközöket vagy felbérelni hivatásos személyeket bizonyos ellenfél félretétele érdekében. Egy véletlenül elejtett szó, mondat igazi lavinát képes elindítani.

Maga a Gyilkos sem vonja ki magát teljesen a rendszerből, felebarátaihoz hasonlóan fogyasztja a gyorséttermek kínálta lehetőségeket, a munkájához szükséges eszközöket két kattintással szerzi be a nagycégektől és ami a legfontosabb, tökéletesen ismeri és még annál is jobban el tud vegyülni ebben a fertővel egyenértékű közegben. A munkája iránti megvetettség egyre inkább hasonul más mesterségek köztiszteletbeli megítéléséhez. A bérgyilkos is már egyre inkább egy közhellyé váló szakma lett, beleolvadt a világ egészébe, az emberek (tudattalanul) igénylik és szükségük van rá. Egyenértékű lett az átlagemberrel, nem egy Zodiákus már, akitől éjt nappallá téve rettegnünk kell, csupán egy közülünk. Hálátlanság lehet Fincher bőrében, egy kiábrándult, fincher-i világban betagozódott főszereplőként funkcionálni, de Fassbendernek sikerült megtennie a lehetetlent. Rendezőjéhez méltóan felkészült, precíz és hozzá hasonlóan a bérgyilkos se akar már nagyokat mondani, csak hátradőlve, stílusosan beszámolni az emberiség, de még inkább a világ menthetetlenségéről.

Fassbender szuggesztív alakítása eszünkbe juttathatja Jean-Pierre Melville 1967-es, A szamuráját, amiben Alain Delon Jef Costelloja hasonló ridegséget mutat fel, mint Fassbender bérgyilkosa, azzal a különbséggel, hogy a francia szépfiúból a mai napig olyan hűvös elegancia sugárzik, melyet nem nagyon lehet sem reprodukálni, sem pedig utánozni. A film noirokat megidéző ballonkabátot és karimás kalapot a The Killerben a színes hawaii-i ingek, nevetséges turistaszettek váltják fel, a dohányfüsttel teli szürke szobák a posztmodern kertes házakra és sárga-kék fényben úszó felhőkarcolókra vannak lecserélve. A korral együtt a stílus is változik. Melvillehez hasonlóan Fincher is imádja az outsidereket, azon belül a bűnözőket, minden bizonnyal, ha nem találták volna fel a filmkészítést, bűnlajstrommal a hátuk mögött már a börtönben csücsülnének.

12. játékfilmjével David Fincher hivatalosan is belépett a képregényadaptálók egyébként is igen népes táborába. A The Killer esetén ugyan szó sincs multiverzumokról, egymást a falon püfölő szuperemberekről, hanem sokkal inkább egy átlagemberről, aki rendkívülinek számító hivatása ellenére olajozott fogaskerék módjára tökéletesen működik a társadalmi gépezet részeként. Bárki lehet a sok közül, hiszen a sajátos egzisztenciát felemésztő globális érték- és életrend ezt követeli. A Netflix ismét igazolta a létjogosultságát. Tyler Durden elbukott.