Horrorok terén 2023 eddig keveset mutatott – hiányoztak az eredeti forgatókönyvön alapuló, frissnek ható, erőteljes műfaji filmek a mozivásznakról (és a streaming-platformokról). Hogy egy példát említsek, a Blumhouse idei első nagy dobása, a M3GAN teljes joggal fog idővel feledésbe merülni. Kár, hogy a Barbenheimer-láz közepette kevesebb figyelem hárul más művekre, ugyanis a Beszélj hozzám! maradéktalanul megfelel az általam megnevezett ismérveknek, és érdemes róla beszélni. Már csak az okból is, hogy rendezőpárosa, Danny és Michael Philippou része annak az újhullámos horrorfilmes generációnak, akik a közösségi média platformokról léptek be a filmkészítés világába.

Nem meglepő módon az ausztrál ikerpár elképzeléseit is az A24 karolta fel, mint ahogy számos másik kreatív koncepció megvalósulására ők adtak lehetőséget az elmúlt évtizedben. Nem riadnak vissza attól, hogy a filmiparban teljesen ismeretlen és tapasztalatlan rendezők kezébe adják a kormányt. Legjobb példa erre, hogy a gazdag internetes legendáriummal rendelkező The Backrooms film is zöld utat kapott, méghozzá a világban játszódó leghíresebb YouTube-videó alkotója, a 17 éves Kane Parsons rendezésében. Ha van ma a pattanásig feszült állapotban vegetáló amerikai filmiparnak fényes oldala, azt biztosan a New York-i stúdió képviseli. Hadd ne nevezzem meg, ki lehet a tengely másik végén.

A rendezőpáros származásához híven maga a film cselekményének helyszíne is Ausztrália. A főhősünk, Mia (Sophie Wilde) nemrég vesztette el édesanyját, és erős a gyanú, hogy öngyilkosság áll a tragédia hátterében. De mivel minden kétséget kizárólag nem lehet kijelenteni, hogy anyja szándékosan dobta el az életét, Mia kétségek között gyötrődik. Apjával megromlik a kapcsolata, mivel azt sejti, hogy nem mond el valami fontos információt a halálesettel kapcsolatban – ezért amennyi időt tud, barátnője, Jade (Alexandre Jensen) családjával tölt, hogy gondolatai minél távolabb legyenek a múltbeli eseményektől. Ekkortájt kerül a látószögükbe egy varázserejű tárgy, egy médium bebalzsamozott, varázserejű, levágott keze, amit, ha valaki megfog, és kimondja a megfelelő szavakat, akkor kommunikálhat a szellemekkel, sőt, másfél percig át is engedhetik nekik a kontrollt a testük felett. Elmennek egy ilyen szellemidéző buliba, és ahogy lenni szokott, a játékszabályok megszegése súlyos következményeket von maga után.

A Beszélj hozzám! beleillik azoknak a jórészt természetfeletti horroroknak a sormintájába, melyek próbálják a műfaj kereteit kitágítani és megreformálni, azáltal, hogy a zsigeri érzelmek (inkább érzések) mellett igyekeznek az értelemre is hatással lenni – egyszerre funkcionál horrorként, pszichologizál és társadalmi kommentárként is szolgál. A film egyik legérdekesebb aspektusa a levágott kéz köré szerveződő szeánszok – nehéz nem észrevenni, hogy a kéz a fiatalabb generációk által fellendült droghasználat metaforájaként szolgál. Adott egy misztikus, varázserejű tárgy, melynek működésével szereplőink maguk sincsenek teljesen tisztában, de mohón használják azt könnyű kielégülésre – akár egy hallucinogén, melytől szellemeket lát az ember. Az generáció alapélménye a szorongás, és a való világ okozta szorongásból még a túlvilág érintése is eufórikus élményt jelent.

Emellett ott van Mia karaktere, akinek anyja elvesztése miatt érzett gyásza és magánya az egyre inkább elfajuló események sorozatának katalizátoraként szolgál – őt az anyjával való újbóli találkozás reménye vezeti arra, hogy újra és újra alámerüljön a holtak közé. Ezáltal a film arról is mesél, hogyan menekülünk a saját érzelmeink és azok feldolgozása elől olyan tevékenységekbe, melyek által ez a folyamat elodázható, és képesek ideiglenesen „gyógyszerként” funkcionálni és feledtetik a belül tátongó ürességet.

Azonban nem csak emiatt hat aktuálisnak és üdének a film, hanem, mert a rendezőpáros jó érzékkel kerülte ki a tucathorrorokat jellemző olcsó hatásvadászatot és jumpscare kliséket (például az ezeket kísérő hangeffekteket), ehelyett érett vonalvezetéssel építette fel a saját atmoszféráját. Minden alkalomnak súlya van és a film logikai keretei között marad, amikor túlvilági lények tűnnek fel a vásznon. Egészen a film utolsó szakaszáig, ahol sok minden összekuszálódik, és a film felrúgja az egészen addig felépített világ szabályait.

Fenntartom a tévedés jogát, mivel a film szerencsére nem esik önmaga túlmagyarázásának csapdájába, ugyanakkor az volt a benyomásom, hogy Philippou-ék erősen megküzdöttek a film lezárásával. Az utolsó csavar, amellett, hogy jó előre látható volt, már klasszikus horrorklisé, és egyáltalán nem igényelte a film ezt a fajta befejezést. A film mögött meghúzodó gondolatiság, a frappáns alapötlet, a kidolgozott karakterek és a rendezés (meg kell említenem a transzbaesős montázst) miatt mégiscsak elsőosztályú horrorról beszélünk, melyben nem spórolnak az erőszakkal, szóval csak a leginkább harcedzett horrorkedvelőknek ajánlanám a mozis megtekintést.