Dűne ide, Dűne oda, nem csak Frank Herbert klasszikus űreposza érkezett a második felvonásához. Zack Snyder évtizedek óta rendez képregényadaptációkat, és úgy döntött, a sci-fi és fantasy világok fölépítésében magára szedett tapasztalatot ezúttal egy vadonatúj, 100%-ig saját kútfőből származó fantáziavilágban kamatoztatja. A decemberben kijövő első felvonás olyan lett, amilyen várható volt – nem jó. Mondhatni pocsék. És nem a vizionárius direktor feje fölött egész karrierje során kajánul köröző kritikus keselyűk hozták meg az ítéletet a filmjéről, hanem a széles publikum ízlésével nem sikerült összetalálkozni. A Rebel Moon – 2. rész: A sebejtő címre hallgató második felvonás láttán nem úgy tűnik, mintha a lelombozó fogadtatás hatására Snyder és gárdája bármit is változtatott volna az eredeti recepten.

Az első rész leküzdése után már harcedzetten ültem le a tévé elé, abban a tudatban, hogy itten meglepetés már nemigen érhet, zavarja le az alibi történetét Zack, és jöjjenek azok a héroszi pózok, lassítások, epikus szólamok és mindaz, amibe igazán szeret energiát keccsölni – én meg majd jól szórakozom a suta párbeszédeken meg a rá jellemző logikátlanságokon. A probléma ott van, hogy még az első rész semmijét is sikerült egy még ormótlanabb semmivel alulmúlni.

A sebejtő (egyébként elég bugyuta) alcímmel bíró résznek konkrétan nincsen forgatókönyve. Az előző rész végén győzelmet arató hősök Korával (Sofia Boutella) az élen visszatérnek a Veldt nevű bolygóra, hogy megvédjék a famereket az Impérium bosszújától, amit a fatális balesetét végül túlélő Noble tábornok (Ed Skrein) vezet. Ebből az következik, hogy a két órás film egyik fele egy végtelenségig elnyújtott expozíció, ahol Snyderék a forgatókönyvírást, mint szakmát forradalmasítják olyan húzásokkal, amit álmomban se gondoltam volna, hogy valaki meg merne lépni, de olykor a látnoki erő merész dolgokra sarkallja a direktort. Arról van szó, hogy a „cselekmény” egy pontján a főszereplő és a főbb szereplők leülnek egy asztalhoz, majd mindenki előadja a háttértörténetét, lásd: ki miért utálja az Impériumot.

A hősök semmilyen érdemi interakcióba nem lépnek egymással továbbra sem. Olyannyira jellegtelenek, hogy a nevüket nem tudtam egy nappal a film megtekintése után felidézni, viszont a sétáló concept artokhoz immáron tartozik egy tíz mondatos szinopszis is. Zacknak sajnos senki nem szólt, hogy filmet nem érdemes úgy írni, mint ahogyan egy filmes univerzumhoz tartozó képeskönyvet színes rajzokkal karakterekről, űrhajókról és bolygókról – a nézők sem egy ilyen könyv felolvasóestjét várják, hanem maguk szeretnék felfedezni ezeket a karaktereket, akár szilánkokból; de a vizuális média, a képi történetmesélés, a filmnyelv széles eszköztárát némiképp felhasználva.

Semmiképpen sem azt várják el, hogy egy tíz perces szekvencia során a lehető legtöbb infót tankolják fel az agyukba. Ez a megoldás végtelenül lusta, hányaveti, és megmutatja Snyder elkötelezettségét a saját maga alkotta világhoz. Vajon működne a Király visszatér mordori fináléja, ha nem lett volna megalapozva mindenki útja (nem fizikai értelemben) a végső nagy összecsapásig? A nagy, epikus pillanatok is akkor tudnak kifizetődni, ha meg van nekik ágyazva érzelmileg és értelmileg egyaránt. Ha ezt a munkát spórolja ki az alkotási folyamatból Snyder, akkor nem jön a payoff, a szemem se rezdül, ha egy általa katartikusnak szánt pillanatban áldozza fel az egyik szereplőjét, akihez nemcsak engem nem köt az égvilágon semmi, de a többi szereplőt se.

Emellett minden negatívum ugyanúgy terheli ezt az etapot, mint az előzőt: túl komolyan vett és nevetségesen bárgyú dialógusok; rettenetes látványtervek és dizájnok, amik ráadásul a béna CGI-nek köszönhetően olcsóságot is sugároznak magukból; unalomig ismételt klisék átvétele, sőt, nem is rejtegetett lopások ismert filmes franchise-okból. A Rebel Moon története egyáltalán nem indokolta a két részre bontást, egy durván két órás akciófilm cselekménye lett a végletekig felduzzasztva az kndokoltnál kétszer olyan hosszú jelenetek és indokolatlan lassítások által.

Bármelyik hollywoodi iparos képes lenne a három órányi játékidő töredéke alatt a karaktervázlatokból olyan élő-lélegző, azonosulható figurákat megalkotni, akikért az utolsó egy órás maratoni összecsapásban izgulni lehet, csak Zack Snyder nem, aki olyan antitálentumról tett tanúbizonyságot a Rebel Moon két részével, hogy kérdés, mennyi lehetősége lesz még filmet rendezni. Kapni fog-e legközelebb százmilliós büdzsét, vagy kénytelen lesz a konyhaasztalon a játékfiguráival elbábozni a következő úttörő filmtervét? Ezt egyelőre nem tudni, de állítólag már a harmadik rész munkálatai foglalják el, tehát minden bizonnyal arra számít, zöld utat kap eposzának harmadik része, amivel kapcsolatban semmilyen elvárásaim nincsenek.