A romantikus vígjátékok nem meglepő módon a filmgyártás elejétől kezdve jelen vannak a mozik kínálatában. Láttunk már összejönni, szakítani, majd megint összejönni rengeteg párt, sok különféle helyszínen és szituációban, a cselekmény nagy vonalakban mégis többnyire ugyanaz szokott lenni. Épp ezért nagy élmény, ha olyan romkomot van alkalmunk megtekinteni, ami rengeteg újdonságot tud hozni ebbe a meglehetősen kiüresedett műfajba.

A Hulu platformján megtekinthető, illetve nálunk a héten a mozikba is eljutó Palm Springs nagy szerencsénkre pont ilyen film. Történetünk azzal indul, hogy Nyles egy esküvő napján felébred az ágyban barátnője mellett, majd láthatunk rengeteg tipikus esküvői szituációt, ezekben Nyles jellemzően meglehetősen különösen viselkedik. Hamar kiderül ennek oka: nem először éli át ezt a napot, mert egy időhurokba került, ennek köszönhetően pedig maga sem tudja már, hányszor hallotta a boldogító igent.

A Palm Springs igazi különlegességét kétségtelenül ez az időhurok adja. Persze senki ne számítson itt hard sci-fire, sokat nem tudunk meg az anomália eredetéről, és ez rendben is van így. A dolgok túlmagyarázása helyett Max Barbakow filmje rögtön belecsap a történet elmesélésébe, és végig pörgős iramot diktál, így a nézőnek ideje sincs az esetleges időparadoxonok keresésére, de a műfaj kötetlensége ezt feleslegessé is teszi.

Arra viszont van alkalom, hogy a készítők ügyesen építsék fel filmjüket a sci-fi elem körül, amit zseniális történetmesélési érzékkel meg is tesznek, így az egyszeri filmfogyasztót és a sokat látott filmrajongót is komolyan veszélyezteti, hogy a szereplőkkel szolidaritást vállalva egy végeláthatatlan újranézés-hurok rabjává válnak. A Palm Springs ugyanis három szempontból is tud élni a koncepciójából adódó lehetőségekkel.

Először is az időhurok egy remek humorforrás, ahogyan azt a minden valószínűség szerint a készítők által is kedvelt Idétlen időkig című klasszikusban is láthattuk. A főszereplők ugyanazt az interakciót ugyanazokkal a karakterekkel mindannyiszor egy kicsit máshogy élik át, mint ahogy várnánk, ami hol a vicces és váratlan reakciók, hol a szituáció abszurditása, hol pedig a romantikus komédiák sztenderd kapcsolati poénjainak szintjén tud vicces lenni. Mindenképp kiemelendő pozitívum a film humorának sokszínűsége, amit nem csak az időhurok által adott lehetőségek kihasználásából, hanem a készítők bátorságából is adódik, akik bizony olyan komoly dolgokkal sem félnek viccelni, mint például a halál.

Másodszor az időmanipuláció, mint történetmesélési eszköz kiváló táptalajt ad a meglepő fordulatoknak is. Ha már az idő folyása sem biztos, bármi megtörténhet, és a Palm Springs világában sokszor meg is történik. Nem várt információk derülnek ki, váratlan karakterek (sőt néhány ponton még különös állatok is) kerülnek elő, a néző szinte soha nem tudhatja, mit hoz a következő jelenet.

Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban a nap ismétlődése rengeteg érdekes kérdés felvetésére is alkalmat ad. Hogyan tud az ember nem beleőrülni egy ilyen szituációba? Hogyan lehet értékkel, tartalommal megtölteni az életedet, ha ugyanazt a napot éled újra meg újra? Egyáltalán, mitől lesz igazán tartalmas az életünk? Romantikus komédiáról van szó, és bár szinte az összes ezzel járó klisét elegánsan elkerüli a Palm Springs, az utolsó kérdésre adott válasza természetesen ebből a műfajból adódik, de ettől még a néző fejében a megtekintés után is sokáig formálódnak még a kissé zavaros, kissé keserédes, de mindenképp érdekes gondolatok. Köztük például, hogy vajon van-e jobb metaforája a tipikus romantikus vígjátékoknak, mint az örökre egy esküvő napjába fagyva ragadó cselekmény?

A nem elhanyagolható filozófiai tartalom, különös történések és alkalmanként morbid humor ellenére összességében egy vígjátékhoz méltóan nagyon szerethető alkotással van dolgunk, amihez a két főszereplőt alakító színészek, Andy Samberg és Cristin Milioti nem kiemelkedő, de mindenképpen könnyen megkedvelhető karakterek megformálásával járulnak hozzá. Ja, és a néha megjelenő J.K. Simmons minden perce aranyat ér.

A Palm Springs talán nem hibátlan, de a maga műfajában kiemelkedően fantáziadús, jól megírt film, ami a maga különös útjain járva képes jó kedvre deríteni a nézőjét. Így könnyen lehet, hogy klasszikussá válik, ha az idő szeszélyei is így akarják.