Gyermekkorom egyik mai napig meghatározó popkulturális élménye volt az akkoriban a Cartoon Network-ön futó Igazság Ligája című animációs sorozat. Mondhatnám úgy is, hogy ennek hatására kedveltem meg végérvényesen a DC Comics világát, ahol a The Batman Animated Series vagy a Batman: Beyondhoz hasonlóan olykor igen komoly morális dilemmákat feszegető történetszálak is felütötték a fejüket. Ilyen örökség mellett természetesen elképesztően izgatott voltam amiatt, hogy a Warner 2017-ben végre a nagyvásznon is összerántja az Igazság Ligája névre hallgató szuperhősformációt.

A kezdeti izgatottság aztán igen hamar kételkedésbe fordult át, mikor a Batman Superman ellen megosztó fogadtatása után a stúdió egy videoklipként is felfogható Suicide Squad – Öngyilkos Osztaggal szerette volna megnyerni magának a közönség, na meg a kritikusok szeretetét. Két orbitális bukta után a Patty Jenkins által jegyzett Wonder Woman érkezése némi fényt jelzett az alagút végén, hogy talán, de csak talán a Warner mégis tudja, mit csinál. Aztán persze 2017 novemberében kiderült az igazság, miszerint a stúdiónál nem hogy nem tudják, de még a leghalványabb lila gőzük sincs arról, mit is akarnak igazán.

Ezután egy jó darabig úgy tűnt, Joss Whedon Az Igazság Ligája moziverziójával végérvényesen – vagy legalábbis jó hosszú időre – beverte a szöget a DC egyik legértékesebb portékájának koporsójába. Csakhogy aztán Zack Snyder világszerte elkötelezett rajongói nem sokkal később gondoltak egyet, és egy olyan, mai napig példátlanul széles tömegekhez elérő közösségi médiakampányba kezdtek bele, mely nem kisebb célt tűzött ki maga elé, minthogy a stúdió fejezze be és valamilyen formában bocsássa végre közszemlére az általuk csak Snyder Cutnak nevezett Igazság Ligája mozi eredeti, Snyder által elkészített változatát.

A hosszú évekig tartó hősies küzdelem végül meghozta a gyümölcsét, hiszen alig két nap múlva a nagyközönség is belevetheti magát a Zack Snyder: Az Igazság Ligája néven napvilágot látó Snyder Cutba, amely legnagyobb meglepetésemre, ha nem is maradéktalanul, de egészen döbbenetes, már-már csodával határos módon képes volt olyan lezárást rittyenteni a Snyder-trilógia végére, hogy tényleg tátva maradt a szám. Jómagam ugyanis eleinte rendkívül szkeptikusan közelítettem a Snyder vágás irányába, mivel erős fenntartásaim voltak azzal kapcsolatban – melyen az azóta is tartó, néha polgárháborús hangulatú közbeszéd sem segített sokat -, hogy valóban létezik megváltás egy olyan film számára, melyről anno maguk a stúdiófejesek mondtak le végérvényesen. Másokhoz hasonlóan én magam sem szeretek tévedni, viszont rendkívül boldog vagyok, amiért ezúttal nem jöttek be a számításaim.

Kezdjük ott, hogy a maratoni, majdnem négy óra hosszúságú rendezői változat nem egyszerűen egy már létező alkotás szimplán kibővített verziója. Sokkal inkább egy már jól ismert történet teljesen másik nézőpontból elmesélt változata, ahol hiába jönnek szembe velünk az ismerős pillanatok, azok a mesélő személye miatt értelemszerűen teljesen más érzéseket fognak a felszínre hozni. Érzésekből márpedig egyáltalán nem szenvedünk hiányt. A cseles és kissé megtévesztő marketingnek hála biztosra veszem, hogy sokan valamiféle rendkívül sötét, depressziós, világvége hangulattól átitatott, a Batman-Superman ellenhez hasonló történetet várnak, nos, ők minden bizonnyal csalódottak lesznek. Mivel Snyder visszakanyarodva Az Acélemberben látott toposzokhoz, ismételten a reményt helyezte filmje motívumainak középpontjába, így várható volt, hogy a Krypton bolygó utolsó fia helyett a játékidő nagyobb részében ezúttal két másik szereplő képviseli majd eme eszmét. 

Arra viszont nem feltétlenül számítottam, hogy ezek a karakterek végül Ray Fisher Cyborgja és Ezra Miller Villámja lesznek, akik a Whedon által széjjelvagdosott 2017-es verzióban olyannyira mellékvágányra lettek helyezve, hogy előbbiről szinte alig tudtunk meg valamit azon kívül, hogy az esetek többségében rideg és morcos, míg utóbbi hiába szupergyors, szinte mindig elkésik. Habár ezúttal mindketten megkapták a nekik járó alaposabb eredettörténetet – ahogy Jason Momoa Aquamanjét, Ben Affleck Batmanjét, valamint Gal Gadot Wonder Womanjét is sikerült valamennyire tovább árnyalni – a Liga tagok közül mégis Cyborg tragédiája volt az a kohéziós erő, ami végső soron összehozza, majd később össze is kovácsolja a föld újdonsült védelmezőit. Nélkülük ugyanis ez a világ ugyanúgy bukásra van ítélve, ahogyan a többi.

Hangzik el a mondat az egyébként meglepően keveset szereplő, ám cserébe rendkívül badass Steppenwolf szájából, aki a hősökhöz hasonlóan szintén kapott egy alapos ráncfelvarrást. Na nemcsak küllemét tekintve – mely végre tényleg egy fenyegető idegen hódítóra emlékeztet –, hanem motivációt illetően sem kell ezúttal beérnünk annyival, hogy szimplán ő a nagy csúnya gonosztevő. A nagy hype közepette beharangozott Darkside-ról viszont spoilerek nélkül legyen elég annyi, hogy a rajongók biztosan elégedettek lesznek azzal, amit az Apokalipszis könyörtelen urából kapnak, habár a jelenlétén nagyon erősen érződik, hogy annak mindössze egyetlen funkciója van: mégpedig felvezetni a jelen állás szerint már soha el nem készülő folytatásokat.

Ennek dacára a Snyder és Chris Terrio által jegyzett történet – a marketingben hangoztatott cliffhangerrel ellentétben – semmiképpen sem érződik befejezetlennek, hiszen az elsősorban Az Acélemberben és a BvS-ben megkezdett szálakat varrja el, miközben azért elhint néhány igen ígéretes morzsát azzal kapcsolatban, mi jöhetett volna még a későbbiek folyamán. Ebből a kecske is jóllakik, de a káposzta is megmarad szituációból kiindulva a Warner ezúttal nyerő helyzetet teremtett magának, hiszen, ha esetleg a jövőben mégis úgy döntenek, hogy belevágnak egy esetleges második részbe, azt a tavaly bejelentett multiverzumnak hála, így mindenféle retcon nélkül lesznek képesek megtenni.

Mindazonáltal sajnos nem minden arany, ami fénylik. Merthogy a bő 232 perces játékidő első három órája a megannyi karakter, helyszín és történetszál ellenére bármennyire is szalad el szinte villámgyorsan, sajnos a finálé utolsó 45-60 perce már közel sem ennyire élvezetes. Az addig nagyrészt remekül kezelt tempó ugyanis hirtelen köddé válik, amiben talán közrejátszik a szokásos nagy CGI bunyó, amely hiába néz ki tényleg piszkosul jól, egyszerűen megtöri az addig felépített remek hangulatot. Nyilván az összecsapás nélkül máshogy nem is lehetett volna pontot tenni az alapkonfliktus végére, mert hát valahogy mégis el kell intézni Steppenwolfot, viszont tényleg reménykedtem benne, hogy itt valamiképp többet kapunk majd a szokásos DC-filmes finálékhoz képest. Szerencsére Tom Holkenborg, vagy esetleg ismertebb nevén Junkie XL zenei aláfestése még itt is képes teljes fordulatszámon pörögni, a zeneszerző pedig annak rendje és módja szerint nem is fogja vissza magát, így mentve meg az amúgy másképp már bőven ásításra vagy óranézegetésre alkalmas utolsó harmadot.

Nem sok kétségem van afelől, hogy a Zack Snyder: Az Igazság Ligája az elődökhöz hasonlóan ezúttal is hatalmas parázsvitákat fog kiváltani az internet kommentszekcióban, na meg a közösségi médiában egyaránt, hisz akik szerették Snyder eddigi munkásságát, azok most sem fognak csalódni, akik pedig nem feltétlen rajongtak érte, ők továbbra is szentül meg lesznek győződve róla, hogy Snyder akkor is egy kókler. Ugyanakkor azt hiszem, rengetegen lesznek, akik hosszú idő után egészen új szemszögből tekintenek majd a Snyderverse-re, és idővel esetleg képesek lesznek megbékíteni a két egymással szembenálló, élethalál-harcot vívó szekértábort. Bárhogy is lesz, abban biztos vagyok, hogy a Snyder Cutnak így vagy úgy, de bérelt helye lesz a modern filmtörténetben, ha másért nem is, akkor az elsőre elképzelhetetlennek tűnő életútja miatt mindenképp.

A Zack Snyder: Az Igazság Ligája már elérhető az HBO GO műsortárában.