Junji Ito neve ismerősen csenghet a horrorrajongóknak: a mangaka bizarr és hátborzongató képregényei már az 1980-as évek óta szórakoztatják a közönséget. Ám a szerző életművén mintha átok ülne, legalábbis ami az adaptációkat illeti: eddig még senkinek sem sikerült olyan élőszereplős vagy animációs feldolgozást készíteni Ito műveiből, ami méltó lenne az alapanyaghoz. De amikor 2019-ben bejelentette az Adult Swim, hogy minisorozatot készít a szerző leghíresebb mangája, az Uzumaki alapján, és mindezt megspékelték egy rendkívül hangulatos teaserrel, érthető módon felcsillant a remény a rajongókban, hogy végre megtörhet az átok.

Történetünk hősei, Shuichi és a barátnője, Kirie, akik Kurouzo-choban, egy átlagos japán kisvárosban élnek. Azonban a közelmúltban furcsa dolgok történnek itt: a legváratlanabb helyeken rejtélyes spirálok jelennek meg, amikre látszólag semmilyen magyarázat nincs. A városka lakói egyre nagyobb érdeklődést mutatnak a különös alakzatok iránt, néhányan egyenesen a megszállottjai lesznek, köztük Shuichi apja is. Ahogy egyre több spirál jelenik meg Kurouzu-choban, úgy szaporodnak a morbid halálesetek, több lakos elméje pedig őrületbe borul, vagy teljesen levetkőzik emberi mivoltukat. Shuichi és Kirie kétségbeesetten próbálnak megoldást találni a rejtélyekre, de hamar rá kell jönniük arra, hogy amivel szemben állnak, azt ép ésszel nem lehet felfogni, és az egyetlen megoldás a menekülés – ha lehetséges még egyáltalán.

Az eddigi félresikerült Junji Ito-adaptációk után én is reménykedve vártam az Uzumakit, és az első epizód pontosan olyan lett, amilyennek elképzeltem. Az animáció szemet gyönyörködtető, a karakterek és a hátterek pedig olyan aprólékos műgonddal lettek kidolgozva, mintha szó szerint a manga lapjai elevenednének meg előttünk. A hangulatot is sikerült eltalálniuk a készítőknek, remekül visszaadták az eredeti mű hol sejtelmesen borzongató, máshol komikusan groteszk pillanatait. Egy szóval minden adott volt ahhoz, hogy ezúttal tényleg méltó feldolgozás született a horrormangák mesterének egyik alkotásából.

De aztán jött a második epizód, és egy csapásra elszállt minden remény. Az animáció színvonala olyan nagyot zuhant az első részhez képest, hogy az teljesen kizökkentett engem, és onnantól kezdve nehezemre esett koncentrálni a cselekményre. A szereplők a korábbi élethű mozgásukhoz képest most helyenként úgy mozogtak, mintha egy amatőr Flash-animációt néztem volna (konkrétan vannak olyan jelenetek, ahol állóképeket mozgatnak, ezzel keltve a mozgás illúzióját). A későbbi epizódokban valamelyest javul a helyzet, de összességében az animáció minősége így is rendkívül hullámzó.

Mint kiderült, megvan az oka annak, hogyan is történhetett mindez: már az első epizód munkálatainál elszálltak a költségek, erre válaszul a Warner Bros. Discovery visszavágta a sorozat büdzséjét, és az animációs munkálatok jelentős részét kiszervezte egy külsős stúdiónak, akik aztán jól átverték őket. A készítőknek három lehetőségük volt: vagy elkaszálják az egész projektet, vagy csak az első részt mutatják be, vagy megpróbálnak valami elfogadhatót összerakni abból, amilyük van. Végül a harmadik lehetőség mellett döntöttek, ami egyrészről érthető, hiszen nem akartak öt év várakozás után csalódást okozni a rajongóknak.

De messze nem az animáció minősége az egyetlen probléma az Uzumakival. Az első és a második epizód egyenletesen adagolt feszültsége után a harmadikra kissé leül a cselekmény, és csak az utolsó, negyedik epizód végére talál magára valamelyest (a befejezésről amúgy spoilerek nélkül legyen elég annyi, hogy ha valaki nem ismerné Junji Ito munkásságát, és kielégítő, minden kérdésre választ adó lezárást vár, az biztosan csalódni fog). Máskor meg kimondottan kapkod a történet, elvégre egy hatszáz oldalas mangát csak bajosan lehet négy epizódba belesűríteni. A karakterek kidolgozása is hagy kívánnivalót maga után, Kirién és Shuichin kívül a többi szereplő nem sok figyelmet kap ezen a téren. A szereplők hangjai és a különböző hangeffektek viszont kimondottan jók, és ez különösen igaz Colin Stetson szaxofon központú zenéjére, aki már az Örökségnél bizonyította, hogy jó érzéke van a horror soundtrackekhez.

Az Uzumaki ironikus módon pont olyan lett, mint egy vérbeli horrortörténet: amikor már felcsillant a remény, hogy az események végül mégis jó véget érnek, akkor üt be az átok, és romlik el a helyzet. Igazán kár érte, mert megvolt benne a lehetőség, hogy az év egyik legjobb animéje legyen belőle. Junji Ito rajongóinak továbbra is várniuk kell arra, hogy egy igazán méltó adaptáció készüljön a mester valamelyik művéből, de ha valakit nem zavar az animáció ingadozó minősége, és egy egyedi horrortörténetre kíváncsi, annak érdemes lehet tenni vele egy próbát.

A sorozat megtekinthető a Maxon.