Az idei Oscar-gálára közeledve a legtöbb filmes diskurzust egy francia direktor spanyol nyelvű musical-je generálta: Jacques Audiard rendezésének világpremierje a Cannes-i Filmfesztiválon kapott helyet, aminek a zsűri díját is megnyerte, illetve a legjobb női alakításért járó díjat a film négy szereplője (Karla Sofía Gascón, Selena Gomez, Adriana Paz, Zoe Saldana) megosztva kapta meg. A díjeső a filmet azóta sem kímélte, az Európai Filmdíjátadón öt elismerést sepert be (közöttük a legjobb európai film díját), a tíz Golden Globe jelöléséből pedig hármat sikerült győzelemre váltania. Tizenhárom Oscar-jelölésével (olyan kategóriákban, mint a legjobb film, legjobb női főszereplő, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb rendező; a legjobb eredeti dalért kétszer is jelölték) messze az idei legtöbb jelöléssel büszkélkedhet, mi több, immár az Emilia Perez lett minden idők legtöbb jelölését begyűjtő nem angol nyelvű filmje. Ennek ellenére mégsem beszélünk diadalmenetről, mert a film számos irányból kapott erős kritikákat, és több botrány is hozzátapadt az elmúlt hónapokban, így erősen kétségessé vált az Oscaron való sikere.

Egy ilyen felbőszült médiatérben megnehezül annak a feladata, aki mindenfajta prekoncepcióktól mentesen, önmagában akar szemlélni egy adott művet. Míg a kritikusok és a díjátadók zsűrijei imádták a filmet, addig a negatív hangok zöme a közönség soraiból érkezett. Érdemes ezért elválasztani egymástól azokat a bírálatokat, melyek az Emilia Perezt művészeti, esztétikai, filmnyelvi szempontokból véleményezik, és amelyek a film realizmusát, kulturális reprezentációját bírálják, esetleg rajta kívül álló politikai okok miatt cenzúráznák a nyilvánosságból. Utóbbinak semmilyen szinten nem szabadna befolyásolnia a sikerességét.

A történet középpontjában egy Rita Mora Castro (Zoe Saldana) nevű mexikóvárosi ügyvéd áll, akit morális kétségek gyötörnek egy ügye miatt, ahol egy nyilvánvaló bűncselekménynek kell falaznia. Az ügy megnyerése után egy rejtélyes telefonhívást kap egy drogkartell vezetőjétől, Manitastól, aki családját és addigi életét hátrahagyva, nőként szeretne új életet kezdeni, a tranzíció megkezdéséhez pedig Ritától várja a segítséget. A saját halálát megrendezve Manitas eltűnik a világ elől, hogy négy évvel később már Emilia Perezként (Karla Sofía Gascón) keresse fel Ritát, hogy újra kapcsolatot teremtsen gyermekeivel és egykori feleségével (Selena Gomez), akik azóta Svájcban élnek. Manitas egy gazdag rokonaként tünteti fel magát, aki segíteni szeretne a gyerekek nevelésében.

Ahogy fentebb említettem, a film felé irányuló kritikák jelentős része irányul arra, amilyen módon a film ábrázol dolgokat – ezek a hangok főleg Mexikóból jönnek, kifogásolva többek között a jellemző mexikói szterotípiákat, a színészek akcentusát (a főbb szerepekben kevés a mexikói színész), a drogkereskedelem leegyszerűsítő ábrázolását. Ezek mind olyan dolgok, amik véleményem szerint érthető módon zavarják a mexikói közvéleményt, én, mint véleményformáló mégsem vehetem őket figyelembe. Az Emilia Perez fikció, egy játékfilm, méghozzá nem egy realista dráma, hanem egy erősen stilizált musical, ami tematikáját tekintve sem akar foglalkozni Mexikó rögvalóságával, mint például Villeneuve Sicariója.

Ráadásul mióta filmgyártás létezik, színészek játszanak el más nációhoz tartozó karaktereket. Elég csak arra gondolni, hány alkalommal alakít valóban orosz színész orosz szerepet egy nyugati filmben, és nem egy britet kérnek fel rá. Vagy gondoljunk csak Benny Safdie magyar akcentusára az Oppenheimerben, amiről minden magyar pontosan tudta, hogy nem realisztikus, főleg a filmben szintén szereplő Haumann Mátéval párhuzamba állítva. Mégis, Nolan Safdie-ben látta a legalkalmasabb jelöltet Teller Ede megformálására, ahogyan Audiard is Saldanában, Gascónban és Gomezben találta meg a saját színészeit. Ez a művészi szabadság része.

A kritikák egy másik része a transznemű Karla Sofía Gascón problémásnak titulált kijelentéseire (iszlamofób, feministaellenes, stb.) vonatkozik, aki így harapófogóba került azok között, akik önmagában a színésznő jelölését tartják problémásnak a legjobb női főszereplő kategóriában, és és azok között, akik szerint egy jelöltnek egy bizonyos erkölcsi mércéhez fel kell érnie ahhoz, hogy alakításáról egyáltalán vitázni lehessen. Ez a téma sokkal több leütést nem érdemel (jómagam tüntetőleg utána sem néztem, pontosan mik hangzottak el) azonban azt rögzíteném, hogy ezek sem filmes szempontok, csak ürügynek használják a filmet ahhoz, hogy az általuk fontosnak ítélt topikokról szó essen.

Annyiban érthetőek a heves reakciók a filmet védő és a filmet támadó oldalról, hogy az Emilia Perez egy nagyon jellegzetes, megjegyezhető film, amiben szinte semmi nem konvencionális, és amit biztosan senki nem fog elfelejteni, aki látta. Ez félsiker – a mai filmpiacon élményszámba megy, ha egy rendező nem a kitaposott ösvényen jár, hanem igyekszik szűz ösvényt törni, valami semmihez sem hasonlíthatót alkotni (habár a francia rendezőknek ezzel sosem volt problémája). Amennyiben jóhiszeműen, valós érdeklődéssel próbálja valaki befogadni Audiard művét, úgy képes meglátni annak értékeit és izgalmas kérdésfelvetéseit – Emilia figurája például arról tanuskodik, mennyire máshogy viszonyul önmagához az egyén, ha a magára tükörből visszanéző személyhez más társadalmi elvárások és szerepek tapadnak.

Az életét mégsem képes teljesen két külön fejezetre felosztani, és valaki másként, valahogy máshogy, de mégis visszatér szeretteihez, hogy gondoskodjon róluk. A transzábrázolást kritizálók górcső alá vettek egy jelenetet, ahol Emilia egyik gyereke felismeri (egykori) apja szagát, holott az biológiai okok miatt nem lenne lehetséges. Én ezt a film mondanivalójának és mágikus realizmusának számlájára írom, és nem gondolom, hogy a biológia egy valós érv lenne a film ellen. Szimplán egy gyereket látunk, aki Emilia szeretetében Manitast véli felfedezni.

Rendkívül nehezen fogyasztható film az Emilia Perez – van egy abszurd humora, ami a musical betéteiben is jócskán tettenérhető, az egyik legszürreálisabb ezek közül az, ami a tranzícióhoz köthető műtéti beavatkozásokat részletezi, ami biztosan rengeteg mindenkinél kicsapja a biztosítékot. De a zenének nemcsak a szövege abszurd, vagy azok a szituációk, amikor a szereplők dalra fakadnak, hanem a stílusa is. Nincsenek nagyívű koreográfiák, sem hangszerelés, a betétdalok olykor furcsa, ritmikus beszédre emlékeztetnek, amik nem rántanak ki annyira a film szövetéből, mint a hagyományos musicalbetétek. A színészekre nem lehet panasz, Zoe Saldana az Oscar várományosa lehetne, kérdés, a filmet övező botrányok milyen mértékben fogják érinteni az összes díjra esélyest.

Az, hogy ki mennyire tudja élvezni a filmet, nagyban függ a befogadó attitűdjétől. Nem vagyok egy musicalrajongó (számomra a formátum megnehezíti a történetbe való belehelyezkedést és ebből fakadóan a szereplőkkel való azonosulást), az Emilia Perez sem lesz a kedvencem, de a film transzneműséget, drogkartelleket, krimit, drámát, thrillert és musicalt ötvöző műfaji kavalkádja olyan bizarr és üdítő egyveleget alkot, ami összetéveszthetetlenné teszi az idei filmes felhozatalban. Ezt a filmet érteni és érezni kell, ha utóbb nem sikerül, nem gondolom, hogy néző hibája, és Audiard is 100%-ig biztos lehetett benne, hogy művét egy réteg fogja csak teljesen értékelni (ahogyan azzal is számolnia kellett, hogy francia rendezőként hiányos mexikói helyismerettel be fogják találni), de egy próbát az Emilia Perez mindenképp megér.