Miként gyógyítja lelki sebeinket Az utolsó szamuráj? Miként ábrázolhatja, és hogyan segítheti egy film a traumafeldolgozást? Mi jelenthet gyógyírt lelki sebeinkre? Az utolsó szamuráj megtekintése igazi mentális gyógyszer, mely felemeli nézőjét a poszttraumás stressz poklából a spiritualitás és a belső béke legfensőbb szintjére.

A trauma fogalma

A trauma negatív hatás vagy hatások sorozatára kialakult mentális állapot.  Mindannyiunk életében megjelenik kisebb-nagyobb mértékben és számtalan kiváltó oka létezhet. Gyermekkori bántalmazás, baleset, haláleset, párkapcsolati sikertelenség, természeti katasztrófa, háborús megrázkódtatás, de több élmény együttes sorozata is eredményezheti egy adott személy traumatizácóját.

A traumatizálódás hatására számtalan biológiai és mentális betegség alakulhat ki. Ezek közül a legismertebb a poszttraumatikus stressz szindróma, angol nevén posttramatic stress disorder, vagy a PTSD. A PTSD-t kiválthatja egy konkrét negatív esemény vagy traumatizáló hatások együttese. Ez utóbbi a complex-PTSD. A PTSD tünetei közé tartozik a szorongás, a pánikroham, a traumatikus esemény hallucináció-szerű újraélése, valamint a rémálmok is.

A trauma feldolgozásának és kezelésének számtalan módja létezik: beszélgethetünk szakemberrel (pszichiáter, pszichológus), lelki gondozóval, lelkésszel.  A terápiás beszélgetések mellett azonban sok szakember ajánl olyan filmeket, könyveket, melyek segíthetik a pácienseket a feldolgozásban. Az utolsó szamuráj is egyike az efféle lélekgyógyszerfilmeknek. De mi teszi ezt a mozit alkalmassá a traumatikus élmények kezelésére?

A háborúból hazatért harcos

Az utolsó szamuráj története egy jól körülírható sablonba illeszthető be. Adott az amerikai százados, Nathan Algren (Tom Cruise), aki a film elején a japán szamurájok ellen harcol, akik nem hajlandóak meghajolni a modernizációt óhajtó kormányzat előtt. Amikor azonban fogságukba esik, a századost teljesen magával ragadja a letűnni látszó bennszülött világ. Végül a katanát forgató harcosok oldalán száll csatába. Könnyen belátható, hogy a Pocahontas, a Farkasokkal táncoló és az Avatar ugyanezt a történetet ragadja meg; egy fehér ember, akit beszippant egy őslakos közösség, hogy aztán mellettük harcolva találjon magára.

Az utolsó szamuráj azonban kidolgozásában különbözik igazán előbb felsorolt társaitól. A főhős, bár a hosszú háborúskodást maradandó fizikai sérülések nélkül vészelte át, de lelkét örökre megnyomorította, amikor egy ártatlan indián falu lemészárlásában is szerepet vállalt. Algren százados jól láthatóan magán viseli a poszttraumatikus stressz jeleit. Visszatérő emlékképek és rémálmok törnek rá, mely ingereket leginkább folyamatos alkoholfogyasztással igyekszik feloldani, amitől valójában csak még mélyebbre süllyed a mentális pokolban. Ez együtt jár a kockázatkereső magatartással. Algren a halál megszállottjává válik és bár nem képes öngyilkosságot elkövetni, szinte keresi az olyan helyzeteket, amikor végre valaki véget vethet az életének.

A poszttraumatikus stresszre már az I. világháború után felfigyeltek, de a fogalom csak a 60-as években, a vietnámi háború hatására született meg. A civil életbe visszatérő veteránok képtelenek voltak önmagukra találni a békebeli világban. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy az úgynevezett civilizált társadalom nem értette meg a traumatizált harcosok élményeit és szenvedéseit, a katonákat pedig társadalmi megbélyegzés, stigmatizáció sújtotta.

A társadalmi értetlenség, azaz az elismerés hiánya Algren lelki terheiben szintén szerepet játszik, hisz az 1870-es években még rendkívül keveset tudtak a mentális sérülések hatásairól. A film kezdő soraiban a férfi afféle cirkuszi bohócként hivatott szórakoztatni a tömegeket, akiknek az indiánháborúban szerzett élményeiről mesél. Eközben a korszak csúcsfegyverének számító Winchester-puskát reklámozza. Algren egy látványosság, egy vadember, aki miatt az urbanizált, a harcoktól, a háborútól, fizikai és mentális megterheléstől eltávolodott tömegek összegyűlnek, hogy szórakozzanak egy jót. Ezzel szemben amikor Algren bekerül a szamurájok közösségébe, mintha nagyobb türelemmel és megértéssel találkozna. Bár a szamurájok ugyancsak fegyverforgató népség, úgy tűnik, mégsem töri meg őket a hadakozás kegyetlensége. Ez egybevág azokkal a megfigyelésekkel, melyek szerint a PTSD gyakorisága jóval kisebb az olyan kultúrákban, melyekben a vadászat, a fegyverforgatás és a természet közelsége a mindennapok része. Ezekben a társadalmakban a visszatérő harcost sokkal nagyobb megbecsülés övezi és a visszailleszkedésük is sokkal gyorsabban történik meg.

A zen-buddhista terapeuta

A mentális sérülések kezelésében egy jó terapeuta közreműködése jelentheti a legtöbbet. Az utolsó szamuráj történetében a terapeuta szerepét a szamurájvezér, Kacumotó tölti be. Rendszeresen fogadja Algrent, akinek olykor látszólag banálisan egyszerű kérdéseket tesz fel. Mégis, mintha ezekkel a kérdésekkel kerülne igazán közel magához Algren. A beszélgetéseket és a kérdések feltételét az is segíti, hogy Kacumotó Algren naplójának birtokában már előre sejti az amerikai százados válaszait. A szamurájvezér mindig alázattal és tisztelettel beszél páciensével, aki fokozatosan magáévá teszi ezt terapeutájának hozzáállását. Bizalmi viszony alakul ki kettejük közt, melynek végén már az egykori terapeuta osztja meg saját félelmeit a páciensével. Amikor Kacumotó elveszíti saját fiát, Nobutadát, Algren az, aki képes enyhíteni fájdalmát.

A traumatizált emberek gyógyításában gyakran játszik szerepet, hogy az ilyen élményeken átesett személyek gyakran keresnek spirituális, természetfeletti kapaszkodót. Algren esetében ez a japán zen-buddhizmus, illetve a szamurájetikett, a busidó. A százados a japán faluban való tartózkodása alatt figyel fel arra, hogy a japán lélek számára mennyire fontos, hogy egy adott tevékenységet a lehető legtökéletesebben űzzenek, legyen szó kardforgatásról vagy akár a teaszertartásról. Az efféle rituálék a PTSD-sek számára sok esetben jelentenek kapaszkodót, hiszen a szabályosság és rendezettség a biztonság és a megnyugvás érzetét kelti.

„Sosem voltam templomjáró ember, és amit a harctéren átéltem, kérdéseket vetett fel bennem Isten szándékáról. De ezt a helyet tényleg átjárja valamiféle szellemi erő (…) hosszú évek után újra nyugodtan alszom” -mondja.

Algren terápiájának további fontos eleme a sport, a harc, mely együtt jár az elme kiürítésével. Algren eleinte nem bánik túl jól a japán karddal, ám Kacumotó fia, Nobutada felfigyel a probléma okára:

„Túl sok gondolat, gondol kard, gondol nézők, gondol ellenfél… nem gondol!”

Algren megfogadja a jótanácsot, és úgy tűnik, ez a filozófia túlmutat a kardvívás gyakorlásán. Megfigyelhető, hogy az olyan sportok és szabadidős tevékenységek űzése, amikhez valamilyen háttértanítás vagy mélyebb filozófiai is társul, sokszor jelentenek kiutat a traumatizált embereknek vagy szenvedélybetegségből szabadulni vágyóknak.

Gyógyulás a magányból

Algren életében látszólag egy másik űr is tátong, ez pedig a megértő társ hiánya. A film még csak utalást sem tesz arra, hogy milyen tapasztalatokkal rendelkezett a százados korábban párkapcsolati téren. Valószínűsíthető azonban, hogy az átélt élmények miatti szorongás és alkoholproblémák a szerelmi életére is jelentősen kihatottak.

Algren számára viszont a szerelem nem cél a lelki béke elérésében, hanem önmaga megtalálásának jutalma. Az amerikai katona a film első felében önvédelemből kioltja egy japán szamuráj életét, majd egy fiatal japán nő, Taka fogadja őt otthonába. Mint kiderül, Taka nem más, mint a megölt szamuráj özvegye, egyúttal Kacumotó húga. A nő számára férjének és gyermekei atyjának elvesztése okozza a traumát, amiért eleinte indulatokat táplál Algren irányába, bár ezeket hatásosan leplezi a férfi előtt. Taka fokozatosan ismeri meg Algren valódi természetét, miközben a férfi is komoly jellemfejlődésen megy keresztül. Kettejük egymásra találásában a film talán legintimebb pillanatát fedezhetjük fel.

Mielőtt Algren a szamurájok oldalán szállna harcba, Taka megkéri, hogy egykori férje vörös színű páncélját öltse magára. Taka felöltözteti Algrent, miközben finom érintésekkel és nonverbális kommunikációval adják egymás tudtára kölcsönös szeretetüket. A jelenet visszafogottsága mögött rendkívül mély érzelmek rejtőznek, melyek példaként szolgálhatnak számunkra egy olyan korban, melyben a szerelemmel kapcsolatos testi megnyilvánulásokat aprópénzre váltotta a társadalom. Az utolsó szamurájban a szerelem egyetlen apró csókban teljesedik be, ami többet mond bármilyen más szónál vagy gesztusnál.

https://www.youtube.com/watch?v=LL6B2JH38E8

Az elfogadás

A terápiák kitűzött célja, hogy a páciens számára megoldási lehetőséget kínáljanak a változtatásra szoruló problémákra, azonban a legjobb lélekbúvár sem képes csodát tenni. Bizonyos problémákon ugyanis nem lehet változtatni, ezekkel meg kell tanulnunk együtt élni a pszichológiai állóképesség fejlesztése által. Nem zárhatjuk ki életünkből teljes mértékig a stresszt, vagy a negatív élményeket, ahogyan önmagunk sem leszünk soha tökéletesek, így meg kell tanulnunk elfogadni azt, akik vagyunk. Algren számára ez az elfogadás az igazi lelki békesség és megnyugvás, melyet Kacumoto tanít meg számára. Mikor a szamuráj az őt ért csapásokról és rémálmairól kérdezi, Kacumoto így reagál:

Kacumoto: Láttál sok mindent, nem félsz a haláltól, sőt néha vágyol utána. Vagy nem így van?

Algren: De.

Kacumoto: Ezt ismerem. Azok vannak így ezzel, akik látták, amit mi. Aztán eljövök ide az őseim földjére és itt eszembe jut, hogy akárcsak e virágok, mind meghalunk. Az élet ott van minden sóhajban, minden csésze teában, minden kioltott életben. Ezt látja meg a harcos… Ez a Bushido.

Az élet és halál örök körforgásának tudomásul vétele a szamuráj életének és tetteinek alapköve. A szamurájfilozófia ugyanis felismeri és elfogadja, hogy a tökéletesség, csak a létezés nagy egészét vizsgálva lelhető meg. „Nincs tökéletes virág, mert minden virág tökéletes.”

Filmnyelvi terápia

Miként a nyugtató és meditatív hatású képek, műalkotások vagy zenék, úgy a film mint művészet is képes pozitívan hatni a lélekre, de fel is tudja zaklatni. Az utolsó szamuráj csatajelenetei egyszerre látványosak, félelmetesek és megrázóak. Ugyancsak lélekbe markoló látni amint az iszákos, sebeiből lábadozó Algren az alkohol elvonási tüneteitől és a múltból fakadó rémálmoktól szenved. Ezeknek a szekvenciáknak a tökéletes ellenpólusát jelentik, amikor a százados békére lel a gyönyörű fekvésű japán faluban. A fényképezés, a zene és az alakítások mind-mind a megnyugvást segítik elő és kiszakítják a nézőt az őt körülvevő világból.

Szerzői utóirat

Az utolsó szamurájjal tizenéves kamaszként találkoztam legelőször, amikor egykori aikidó-mesterem, Somogyvári Szabolcs ajánlotta a filmet a csapat figyelmébe. Az alkotás már akkor elnyerte tetszésemet, mely rajongás az idők folyamán csak tovább mélyült. Ahogy felnőttem, értem és egyre több behatás ért, úgy vált számomra egyre fontosabb mozivá Az utolsó szamuráj, így nem véletlen, hogy egy plakát is díszeleg szobám falán. Számtalan tanítással bír számomra a becsület és a bátorság természetéről, az igazi önzetlen szeretetről és megbocsátásról és az élet csapásainak tudomásul vételéről. Számos alkalommal szolgált számomra lelki gyógyszerként és bízom benne, hogy e cikk elolvasása után azoknak is többet fog mondani, akik ezidáig kevésbé tudták befogadni.

Hiszem, hogy ez a film is útmutatóul szolgálhat, hogy részei lehessünk annak a „kevéske békének, mit oly sokan keresünk, de csak oly kevesen találunk meg…”

A cikk szakmai ellenőrzésében segítséget nyújtottak:
Horváth Kitti, pszichológushallgató ELTE
Gazdag Enikő, pszichológus, pár-és családterapeuta
Szabó Dóra, doktorandusz, Elméleti Pszichoanalízis Doktori Program PTE

Köszönöm nekik!