Lady Gaga (született Stefani Germanotta) művésznevét a Queen együttes, Radio Ga Ga című dalából kölcsönözte. Fontos megjegyezni, hogy a neve hozzátartozik a művészetéhez, a megkreált személyiségéhez, mellyel a pop iparban tevékenykedik. Sokan összemossák az extravagáns ruháiról ismert Lady Gagát a csendes, visszahúzódó és végtelenül érzelmes Stefani Germanottával. Képesnek kell lennünk a két személyiséget, a valós és a csak populáris kultúrában létező identitását különválasztani. Énekesi karrierje a The Fame albumával indult 2008-ban, ekkor még egy volt a slágergyáros énekesnők közül, nagyobb stílusbeli váltása 2009-re tehető a The Fame Monster középalbum megjelenésére, amin olyan ikonikus dalok kaptak helyet, mint a Bad Romance, Alejandro és a Beyonce-val közös duettje, a Telephone. Itt még egész kis szeletét kaptuk a Lady Gaga-jelenségnek, a kultuszteremtés kezdő fázisában ugyanolyan fontos szerepet játszott a rajongói tömeg kiépítése és a bárki mással össze nem hasonlítható stílus megteremtése, melyben az azóta már elhunyt brit divattervező, Alexander McQueen segítette. Kettejük munkakapcsolatának egyébként olyan ikonikus összeállításokat köszönhetünk, mint a ,,húsruha” és úgy egyáltalán az összes olyan kreáció, melyeket az énekesnő a klipjeiben viselt. Az igazi nagy áttörés, a szupersztár-státusz, a Mother Monster éra a 2011-es Born This Way albummal teljesedett ki, ezért is erről a lemezről választottam jelen írásom tárgyát, a Yoü and I dalhoz készített klipet.

A majd’ hat és fél perces videóklip korántsem tekinthető egységes kisfilmnek, ahhoz túl fragmentált, éppen ezért bármiféle történeti rekonstrukcióval, legyen az lineáris avagy retrospektív, felesleges vesződni. A klip multimediális élményt kínál, a kép és a szöveg látszólagos összecsengését, de kísérleti jelleggel eltekintek a szövegtől, így az értelmezés csakis a képi megjelenítésre összpontosul (Mute ON). Laurieann Gibson videóklipje egyfajta modern Frankeinstein-feldolgozás, Mary Shelley Frankenstein, avagy a modern Prométheusz c. művének posztmodern parafrázisaként is megállja a helyét. A férfi az élet laboratóriumi körülmények közötti előállításával teremtőként van jelen, de az általa kreált szörnyek csak a külső szemlélő számára tűnhetnek visszataszítónak. Az ő szemszögéből a teremtményei egyszerre esztétizáltak, hiszen a saját vágyai tárgyiasulásai, illetve erotizáltak, ahogyan arra a többszöri testi kontaktus is rávilágít. Akárhogy is nézzük tehát, nem a lény(ek) léte a szörnyűség, hanem létrehozásának aktusa. 

A szörny és teremtőjének integrált érzelmi viszonyrendszerének alapja egy szado-mazochisztikus szerelmi kapcsolat, ami egy alá-fölérendelt hierarchiát feltételez kettejük között, elég csak megnézni az erőszakos közösüléseket és a különböző szörnyalakok passzivitását – bár kivételt képez ez alól a sellő perszóna. Pont emiatt érezhetjük, hogy a szerepek felcserélhetőek: a vágy tárgyiasult alakja magában foglalja a kölcsönös, egymás iránti vágyakozást, ez pedig a másik uralhatatlanságához vezet, ahogyan azt a sellő és a férfi meghitt pillanataiban látjuk.Ovidius Átváltozások c. kötetének Tizedik könyvében Pygmalionról történetéről olvashatunk, aki szobrászként beleszeretett saját, élettelen alkotásába. A Yoü and I tehát nem csak mint modern Frankeinstein-, de Pygmalion-feldolgozásként is felfogható, amennyiben a teremtő férfi szerelemre gyúl élettelen kreációi iránt. A klip egyes részeiben egy halott menyasszonyt látunk, legalábbis az alabástrom bőrén lévő hullafoltok erre engednek következtetni. Egyébként érdemes feltennie a kérdést, miszerint a kísérletezések eredménye a halál vagy a halál utáni élet különböző variációi?

A Yoü and I-ban szembetűnő, hogy a test nemcsak határtalanul tökéletesíthető, alakítható, hanem lebontható, szétszedhető, összerakható, elemei végtelenül variálhatók, Lady Gagának egyfajta transzhumán identitást kölcsönözve. A posztmodern kor és a popkultúra lehetőséget teremt különböző identitások és a sztárkultusz megteremtésére. Ne felejtsük el, hogy az énekesnő egy intertextuális utalásból született, a média által kreált figura, éppen ezért ezek a felvett perszónák alkalmasint performanszként is értelmezhetőek. Lady Gaga munkásságát, művészetét divat elvből elutasítani, szenzációhajhásznak és gagyinak megbélyegezni, de ennél sokkal nagyobb baj, ahogy a populáris kultúrához viszonyulnak kicsiny hazánkban. Lépjünk túl ezen az elitista felfogáson, és legyünk nyitottak annak a kornak a kultúrájára, amelyben élünk!