A mai napon debütál a 12 Monkeys című sorozat a Syfy nevű amerikai TV csatornán. A sci-fi sorozat a nézőközönsége szórakoztatásán túl ismét köztudatba szeretné hozni nagy elődje nevét, melyet az idő méltatlanul elkoptatott. Ismerjük hát meg a 12 majom történetét 1995-ből!

Történet

James Cole (Bruce Willis) a messzi apokaliptikus jövőben végez elítéltként fontos kutatómunkát. Ezekben az időkben az emberiség java része egy szabadon eresztett vírus miatt csaknem a pusztulás szélére jutott és a megmaradt utolsó túlélők a föld alá kényszerültek. Cole-t visszaküldik a múltba, hogy találjon megoldást arra, hogy előzhetnék meg a vírust és ezzel megmenthetnék fajukat a teljes exitálástól. De mi az a világ, ahonnan James jött és mibe érkezett utazása végén?

A film egy elég érdekes képsorral kezd, ahol hallhatunk egy lövést, egy nőnek a sikolyát, láthatunk egy embert összeesni és mindezt egy kisfiú szemszögéből élhetjük át. Már a kezdés is teljesen felkelti nézője érdeklődését. Ezután a jövőben találjuk magunkat, ahol James Cole-t felküldik a Földre, hogy szerezzen mintákat az ottani életről. Egy pár esemény után már meg a múltban találjuk magunkat, ahol James elmebeteg és mindig valamilyen jövőről és vírusról hadovál, így felelős orvosa Kathryn Railly (Madeleine Stowe) elviszi intézetébe, hogy megtalálja a saját társaságát és köztük ismeri meg a szintén háborodott Jeffrey Goines-t (Brad Pitt). Méltán nevezhető művészi sztorialkotásnak az egész mű. Ahogy nézzük a filmet, az elején teljesen világossá válhat, hogy mivel is állunk szemben, ám ezt a mű nem hagyja annyiban. Kialakít maga köré két párhuzamos világot, melyek között időnként ingázik James Cole-lal a főszerepben, aki valamikor elmebajos, valamikor meg teljesen normális, ezen személyiségeit az adott univerzum határozza meg. Összekavarodtunk? Nagyon helyes! – Mondja a film. A kezdettől fogva ez a célja az egésznek. De mire is jó ez? Nézőjét folyamatos dilemmában tartva mesterien kelti a feszültséget és mindezt olyan profi fokon űzi, hogy képes fenntartani közönsége figyelmét az utolsó pillanatig is. Ravasz módon, hogy a kavarodottságtól ne kapcsoljuk ki már az első fél óra után csak egy pár morzsát hint elénk magyarázat gyanánt (amit két szín alatt tapasztalhatunk), így nekünk ugyan van némi sejtésünk a szemünk előtt folyó dolgokról, de sose annyi, hogy teljesen megértsük így önkéntelenül is kíváncsiak vagyunk a végkifejletre. Folyamatosan kérdések merülnek fel bennünk, amelyek java része megválaszolatlan marad, ám ez nem a dramaturgia hibája, hanem pont hogy az eszközévé válik megtartva ezzel saját misztikumát. Középpontba helyezi az emberi elmét, mint szervezetünk legtitkosabban működő számítógépét, ezzel saját határait feszegeti és nem utolsó sorban a feszültségkeltésével játszi könnyedséggel táncol az idegeinken. A végén az egész történetet keretbe zárja és visszautal a kezdetekre ugyanakkor nem lakatolja le teljesen a sztorit, hagy egy pici rést a kapun. Azt hiszem erre mondják azt, hogy zseniális.

Karakterek és színészi játék

A film ezen a téren sem elhanyagolható. Rendelkezik változatos érdekes karakterekkel, ám ami a legfontosabb, hogy az ezeket felszínre hozó színészi játék egyenesen fenomenális. Bruce Willis mesterien hozza megosztott személyiségét, nem lehetett egyszerű két különálló identitást egy filmben bemutatni, de Mr. Willis nem hazudtolja meg tehetségét. Madeleine Stowe női karaktere a racionális orvos képéből vált át teljesen labilis és kétségek közt őrlődő egyéniséggé, ez a jelenség a színésznő által jól megformált karakterfejlődés egyik neves példája lehetne. Ám mindez tán semmi ahhoz a teljesítményhez képest, melyet Brad Pitt alakít a vásznon. Színészi kora hajnalán képes volt megmutatni, mivé fejlődött a 90-es években (gondoljunk csak például az Interjú a vámpírral, vagy a Hetedik című filmre) és ebben az esetben sem tesz másként. Jeffrey Goines nevű karaktere szintén elmeháborodott és ezt a személyiséget olyan jól megjátssza a színész, hogy méltán nevezték 96-ban a támogatói szerep Oscar-díjára. Karaktere végletekig megosztott felteszi saját magáról a kérdést, hogy vajon valóban bolond-e, ahogyan azt mutatja. Sérült szelleme ellenére olyan kérdéseket vet fel a globális világgal szinte összes gondjával kapcsolatban, hogy egyszerűen öröm nézni és várjuk vissza a jelenetekbe. Nem kétséges, hogy személyem kedvenc szereplője lett ebben a filmben.

Képalkotás és zene

Az operatőri munka végig megállja a helyét. Nagyon jó beállításokkal operálja a jeleneteket. Részletekbemenő és kreatív bemutatásmódnak lehetünk szemtanúi az egész film alatt. Gyakran használ egy-egy jelenetnél döntött kameraállást, hogy átadja az adott rész által keltett megfelelő hatásokat. Helyszínek bemutatásánál sem ragaszkodik mindig a totálokhoz, inkább létrehoz egy kissé beszűkült világot, de még így is teljes a kép bennünk. Ha már a helyszíneknél tarunk, akkor hadd említsem meg, hogy a díszlet és a kosztümök nagyon jó futurisztikus élményt adnak. Mindkét univerzumban visszatérnek egymásra utalva a különféle helyek és események. A jövőbeli világ természetesen stúdiókörülmények közt van bemutatva (és a legtöbb szín is ezen a téren van kialakítva), de teljesen hiteles. A zene Paul Buckmaster nevéhez fűződik, aki kiváló munkát végzett illetőleg a legjobb számokat válogatta össze, melyek passzolnak a hozzájuk fűzött jelenethez, harmonikára írott főcímzenéje pedig teljesen igazodik a mű eredeti hangulatához.

Összegzés

A 12 majom című film egy saját határait súroló sci-fi, mely többek között felveti a világ sorsának kérdését középpontba állítva az elme nagyságát és erejét. Ugyanakkor a szellemi fogyatékosságot, mint a globális Föld egyik jelenségét is bemutatja megkísérelvén egy magasabb szintre emelni a hasonló sorsú embereket értékeik kihangsúlyozásával. A végsőkig dilemmában tart, ráveszi nézőjét, hogy saját maga formáljon a történet köré kérdéseket és végső soron hagyja is megválaszolni őket. Egy nagyon jó, izgalmas és elgondolkodtató mű, mely mindenki számára kötelező. Kíváncsian várjuk a sorozatot is.