Alex Garland neve talán nem cseng olyan ismerősen, mint más rendezőké. De ha megemlítjük, hogy olyan filmek forgatókönyvén dolgozott, mint a 28 nappal később és a Napfény, valamint ő rendezte az utóbbi évek egyik legjobb sci-fijét, az Ex Machinát, akkor rögtön más megvilágításba kerül. Így nem véletlen, hogy sokan felkapták a fejüket a hír hallatán, hogy Garland fogja adaptálni Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiájának első kötetét. Lássuk hát, hogy az Annihilation fel tudott-e nőni a rendező előző munkái és a regény által támasztott elvárásoknak!

Lena (Natalie Portman), az egyetemi biológiaprofesszor életét tragédia árnyékolja be: egy évvel ezelőtt a férje, Kane (Oscar Isaac) rejtélyes körülmények között eltűnt egy katonai küldetésen, és semmit nem tudni róla. Így hát Lena nem kicsit döbben meg, amikor a férje egy napon minden előjel nélkül megjelenik a házában. A kezdeti öröm helyét lassanként a gyanakvás veszi át, ugyanis valami nem stimmel Kane-nel: az emlékei hiányosak, és az egészségi állapota is fokozatosan romlik. A kórházba szállítás közben kommandósok ütnek rajtuk, és elkábítják őket. Mire Lena magához tér, egy titkos kormányhivatal, a Déli Végek központjában találja magát. A szervezet egyik vezetője, a pszichológus Dr. Ventress (Jennifer Jason Leigh) elmondja neki, hogy a férje egy expedíción vett részt, melynek feladata az úgynevezett X Térség vizsgálata volt. A csapat minden tagja odaveszett, egyedül Kane tért vissza. Lena a fejébe veszi, hogy kideríti, mi történt a férjével, ezért csatlakozik a következő expedícióhoz. Azonban amit a tudósok az X Térségben találnak, az a legvadabb elképzeléseiket és a legrosszabb rémálmaikat is felülmúlja.

Aki olvasta VanderMeer eredeti regényét, annak valószínűleg már most feltűnhet egy lényeges változtatás: a könyvben egyik szereplőnek sem volt neve, egyszerűen csak biológusként, pszichológusként stb. hivatkoztak rájuk, továbbá ahogy halad előre a történet, kiderülnek az expedíció egyes tagjainak a testi-lelki sérülései, motivációi. Egyrészt érthetőnek tartom ezt a döntést, hiszen az egyszeri néző nehezen tud szimpatizálni egy olyan karakterrel, akinek még a nevét sem tudja. Másrészt viszont így a könyv egyik fontos aspektusa, az ismeretlentől való félelem csorbát szenved, ugyanis az Expedícióban a csapattársak legalább akkora fenyegetést jelentettek a főszereplő biológusra, mint az X Térség.

Ami viszont a könyvből hiányzott, azért a film minden szempontból kárpótol, ez pedig a látvány. Az X Térség egyszerre gyönyörű és hátborzongató, földöntúli és mégis kényelmetlenül ismerős. Az állat- és növényvilágot nagy műgonddal mutatja be a rendező, annak minden szépségével és horrorba illő mutációjával együtt. Ezekben a pillanatokban működik igazán Garland filmje: amikor a szereplők szembesülnek az X Térség csodáival és leírhatatlan borzalmaival, és hogy ezek az események milyen változásokat indítanak el bennük. Az Annihilation egyszerre idézi meg Tarkovszkij klasszikusait, a Stalkert és a Solarist, valamint egy csipetnyit hozzátesz Kubrick mindfuckra való hajlamából.

Sajnos csak a vizualitás terén sikerült a filmnek megidéznie az előbb említett mestereket, a karakterábrázolás és a történet összetettsége terén már közel sem olyan merész. Talán a legnagyobb hibája, hogy a feltett kérdések közül túl sokat megválaszol, és így nem sok teret hagy a néző fantáziájának a hézagok kitöltésére. Azt nem mondom, hogy szájbarágós lenne a film, de összetettségben nem közelíti meg Kubrick vagy Tarkovszkij műveinek színvonalát. A karakterek többsége is megmarad a bevált sablonoknál, amiket a hasonló sci-fikből már jól ismerhetünk. Szerencsére a színészek igyekeznek a maximumot kihozni a figuráikból: Natalie Portman mellett a pszichológust alakító Jennifer Jason Leigh-t tudnám kiemelni.

Ettől függetlenül viszont bőven megéri megnézni a filmet a Netflixen. Az ilyen ínséges időkben, amikor alig készülnek jó sci-fik, az Annihilation úgy kellett, mint egy falat kenyér. Csak ne várja azt tőle senki, hogy ez lesz az új Űrodüsszeia vagy Stalker, mert akkor menthetetlenül csalódni fog.