A Netflix legújabb egész estés produkciójában Brad Pitt Action Mannek maszkírozva próbál igazságot tenni a konfliktus sújtotta Afganisztánban, mindezt ráadásul egy őrült háborús szatíra keretében. Valljuk be, nem a legkönnyebb műfaj, de vajon hogyan boldogul az ügyeletes hollywoodi szívtipró és a világhódító útjára indult tartalomszolgáltató ebben a meglehetősen megosztó témájú darabban…

A War Machine Michael Hastings (a Rolling Stone  szerzője) The Operators című 2011-ben megjelent bestsellerét dolgozza fel szatirikus köntösben. Glen „Glenimal” MacMahon tábornok (Brad Pitt) igazi elvhű, amerikai katona, aki az egyre reménytelenebb afganisztáni háború megnyerésére törekszik. Elmélete szerint a győzelem nem érhető el a helyiek bizalmának kivívása nélkül, ezért katonáitól is elvárja, hogy minimalizálják az esetleges civil áldozatok számát. Teóriája azonban nehezen kivitelezhető egy olyan országban, ahol nem egyenruhás katonák hadakoznak az ún. „békefenntartók” ellen, hanem felfegyverzett helyiek, akik csupán megszállókat látnak az amerikaiakban és szövetségeseikben. Ráadásul, mivel az Obama-érában a háború nem számít népszerű témának, MacMahon utánpótlásra sem számíthat, ezért a helyieken túl igyekszik az európai országokban is támogatókra szert tenni. A War Machine tehát nem elsősorban a harcoló katona, hanem a gépezet története a háború mögött.

Természetesen egy szatírához méltóan túlzások és (olykor fölösleges) módosítások is akadnak bőven. Az eredeti tábornok nevét megváltoztatták (Stanley McChrystalról Glen MacMahonra), továbbá kapunk számos humorosnak vagy inkább tragikomikusnak szánt szituációt és párbeszédet. Ezzel el is érkeztünk a legnagyobb problémához. A War Machine komikuma egész egyszerűen nem humoros és nem eléggé őszinte, ami pedig alapelvárás lenne egy szatírától, főleg egy ilyen téma esetében. A poénok viszont erőltetettek, a film cselekményének folyása pedig egyhangú, akárcsak az állásháború. Valószínűleg sokat segített volna, ha az alkotók sokkal inkorrektebbül mernek beszélni az afganisztáni valóságról. Néhány ponton törekszik is erre a film. Közismert például, hogy Afganisztán gazdasága elsősorban a máktermelésen és az erre épülő drogkereskedelmen alapszik. Fel is merül a kérdés, miért nem lehetne inkább gyapotot termeszteni? Nos, erről kérdezzük meg az amerikai gyapotmonopólium fejeseit, ők készséggel válaszolnak. Döbbenetes továbbá az a hamis empátia, amivel az amerikaiak az általuk meggyilkolt civilek hozzátartozóihoz viszonyulnak. Meglepő módon talán éppen az áll jobban a War Machine-nek, amikor a humort kissé félretéve inkább komolyabb vizekre evez. Így viszont inkább drámát kapunk, mintsem szatírát.

Brad Pitt mára már jókora rutinnal rendelkezik a háborús-harcos műfajban. Volt ő már Achilleus a Trójában, skalpokat gyűjtő nácivadász a Becstelen brigantykban, mindenre elszánt harckocsiparancsnok a Haragban és kémférj a Szövetségesekben. Igazi kipróbált tehetségről van tehát szó, aki mégsem kap elég lehetőséget arra, hogy jobban kibontakoztassa előttünk valódi tudását. Csupán egy idétlen frizurájú, kissé droid mozgású Action Mant kapunk, aki eltúlzott vonásaival képes csak némi kényszeredett mosolyt csalni a nézők arcára. Nem ismerjük meg valódi emberi vonásait, így viszont szegény Brad sem több, mint egy egyenruhás próbababa. Sajnos Mr Pitt kollégáiról is nagyjából ugyanezt mondhatjuk el, néha mintha nem is rendelkeznének önálló személyiséggel, így a megformált karakterek sótlanok és jellegtelenek, pedig egy ilyen műfajú film megkívánná a jellegzetes, eposzi jelzős figurákat. Talán ebből is következik, hogy a War Machine egy igazi sztárcameoval ér véget; ha már a figurák jellegtelenek vagy alig kapnak időt, akkor legalább valaki nagy és híres ember formálja meg őket… talán éppen ez a cameo a film legnagyobb poénja is egyben.

Amiért viszont mégis érdemes foglalkozni ezzel a filmmel, az nem más, mint a politikai üzenete. Mintha a War Machine az amerikai filmipar bocsánatkérése lenne az Obama-kormányzat töketlensége miatt. Mint az a filmből is kiderül, a „yes, we can” jelmondat Afganisztánban inkább úgy érvényes, hogy „igen, képesek vagyunk arra, hogy elrontsuk”. Az USA bizony Vietnam óta újra és újra belesétál ugyanabba a hibába. Megnyerhetetlen háborúkat vív, amiket aztán hamis indokokkal még feladni is képtelen. Barack Obama (akit a filmesek kissé ügyetlenül igyekeztek is megjeleníteni) a kiábrándító Bush-éra után változást ígért Amerikának és a világnak, ehelyett viszont káoszt és rendezetlen konfliktusokat hagyott maga mögött. A War Machine forgatásakor viszont Donald Trump hatalomra jutása még csak távoli és valószerűtlen lehetőségnek tűnt, a film üzenete viszont most érett be igazán. Bármit is gondoljon valaki Trumpról, az vitathatatlan, hogy elődje jellegtelen politikája jelentősen hozzájárult a milliárdos üzletember elnökké választásához. Egy ilyen tartalomhoz viszont erősebb megvalósítás dukálna.

Tehát ha szeretitek az igazán igényes, elgondolkodtató, mégis tragikumában és valóságosságában vicces háborús szatírákat, akkor a War Machine-t kerüljétek el nagy ívben! Tökéletes példája annak, amikor az ügyetlen és sallangokkal teli forgatókönyv párosul David Michôd rendező dilettantizmusával így még Brad Pitt, Ben Kingsley vagy Tilda Swinton sem képes maradandó alakítást nyújtani. Ha valami igazán emlékezetes darabra vágynátok a műfajból, akkor inkább nézzétek meg a klasszikusnak számító Dr. Strangelove-ot vagy olvassátok újra A 22-es csapdáját. A Netflix viszont nem ezzel a darabbal írja be magát a szórakoztatóipar történetébe, ha csak nem negatív példaként a „hogyan ne csináljunk háborús szatírát” című fejezetnél.