Felvetődhet a kérdés, hogy egy olyan negatív kritika után, mint amit a Gyilkosság a világvége előtt című könyvről írtam, milyen mazochista hajlamom lehet, hogy kezembe veszem a folytatást? A kérdés jogos. A magyarázat egyszerű. A trilógia első részét követően megfogadtam, hogy nem fogom folytatni, azonban gyarló ember vagyok, és egy molyos kihívásnál úgy éreztem, hogy úgy kerülhetek legközelebb a célvonalhoz, ha elolvasom a fennmaradó két részt. Mellette szólt, hogy mindkettő könyv aránylag vékony és egyszerű a szövege. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy egy hétvége alatt ledaráltam mindkettőt. A sebeimet még nyalogatom.

Próbáltam előítéletek nélkül nekifogni a Végső ígéreteknek, és elhatároztam, hogy egy olyan krimiként kezelem, ahol az ábrázolt világ eltér a miénktől. A sci-fi vonalról teljesen le is mondhattam, ugyanis mindössze csak párszor említik a Föld felé közeledő aszteroidát és az sem tartalmazott semmi tudományos információt. Tehát maradt a krimi vonal.

Pár hónappal a világvége előtt járunk. Palace nyomozót nyugdíjazták, mert a rendőrségnek már nem volt szüksége a továbbiakban nyomozókra. Az állományban csak a járőröket hagyták meg, akik a közbiztonságra ügyeltek, pontosabban megpróbálták fenntartani a rendet az utcákon. Vagy legalább azt az illúziót kelteni, mintha rendőrök lennének.

A munkanélküli Palace a régi kollégákkal múlatta az idejét, akik még a városban maradtak. Azonban egy napon felkereste a régi bébisittere, aki irányába gyerekként gyengéd szálak fűzték, hogy keresse meg az eltűnt férjét. Egy vérbeli nyomozó hogyan is tudna elutasítani egy ilyen kérést? Annak ellenére, hogy az utóbbi időben egyre több ember lépett le, hátrahagyva a családját, hogy végigjárja a bakancslistáját, vagy éppen egy fiatal pipivel múlassa a hátralévő idejét. Palace elvállalta a kihívást, bár tudta, hogy sokra nem fog jutni. Két eset lehetséges az eltűnt férjjel kapcsolatban. I. elrabolták és/vagy megölték. Ebben az esetben már nem tud mit tenni, hiszen nincs a háta mögött a rendőrségi apparátus, hogy felgöngyölítse a szálakat. II. önszántából ment el. Ebben az esetben pedig mit tud csinálni, ha megtalálja? Mondja azt, hogy „Lécci, menj haza a feleségedhez”?

Ez a könyv még ponyvának is gyenge. A krimikedvelők társasága beszántaná a könyvet és sóval behintené. Egyszerűen annyira gagyi a történet és annyira logikátlan, kidolgozatlan a nyomozati szál, hogy szemforgatáson kívül nem is kapott mást tőlem. Winters egy jó kis krimit sem tud írni, nemhogy mindezt még ötvözze a sci-fivel! Az ok-okozati összefüggések olyan gyenge lábakon állnak, hogy az első szellő elfújja őket. Természetesen a történet során Palace információkat tart vissza az olvasótól, hogy a megfelelő helyen, mintegy bombát, bedobja. Ezek legfeljebb egy nedves petárdával érnek fel, amik már akkor elévültek voltak, amikor Palace megszerezte őket.

Egy olyan utat jár be Winters az olvasóval, aminek semmi értelme. Persze, a végén kiderül, hogy miért is hagyta el a férj a feleségét, és az is, hogy ki a gyilkos és mi volt az indítéka. Egy jó író ebből még kihozhatott volna egy érdekes történetet. Persze ahhoz ki kellett volna vágnia a történet felét, és kiegészítenie, hogy hasonlítson egy krimire, ne pedig egy tizenéves kisfiú regénypróbálkozására, aki azt hiszi magáról, hogy író. Tehát a trilógia második része még az elsőnél is gyengébbre sikerült.

Az utolsó kötetnél már csak az lelkesített, hogy a könyv utolsó lapjain becsapódik az aszteroida és végez ezzel a krimi-sci-fi-világvége univerzummal, ehhez viszont legalább 250 oldalon át kellett rágnom magam.

Kezdjük azzal, hogy amikor ránézek Az igazság határán borítójára, mindig az jut eszembe, hogy ki lehetett az, aki egy szakállas nőt tett a borítóra, és főleg milyen szándékkal. Aztán mindig beugrik, hogy csak egy előnytelen képet választottak. Ezek után milyen lehet ami, a borító mögött van? Elképzelésem már volt az első két rész alapján, de azért reménykedtem, hogy talán fejlődött egy kicsit Winters technikája és valami elfogadhatót vetett papírra.

Már csak pár nap van hátra a becsapódásig. Palace az utolsó pár hetet húga felkutatásával töltötte, hogy megvédhesse a furcsa szektától, amihez csatlakozott. Ez a csoportosulás azt vallja, hogy van egy tudós, akit az amerikai kormány bebörtönzött, mert rájött, hogyan lehet letéríteni az aszteroidát a pályájáról. Arra esküdtek fel, hogy kiszabadítják a tudóst és elviszik Angliába, ahol egy csoport készen várja az atomtöltetekkel, melyeket kilőnek az aszteroida elé, hogy megmentsék a Földet. Palace-hoz egy kétes hírű piti bűnöző is csatlakozott, aki hű társa volt az úton. A szálak egy kisváros rendőrállomására vezettek, ahol egy haldokló lányon kívül semmi nyomra nem akadtak. De a mesterszimat nem csal, és Palace érzi, hogy a csoportnak valahol a környéken kell lennie.

Winters egy épületet választott a története színhelyéül és annak környezetét. Mondhatnánk, hogy a nagyoktól próbált lopni egy kicsit, csak éppen nem egy kastélyba zárta be szereplőit, hanem egy kihalt városba. A főhősét pedig elküldte egy kis kalandozásra a környékre, amivel csak annyit ért el, hogy Palace beszerzőkörútja szinte semmi információval nem szolgált. Egy jó szerkesztő a regény harmadát a kukába dobta volna, ugyanis ezek a részek egy kicsit sem mozdítják előre a történetet. Persze lehet arra hivatkozni, hogy a végéhez kellett ez a kis kirándulás, pedig nem. Ha egyszerűen lezárja a végét és nem valami szentimentális katyvaszt dob be, akkor simán elég lett volna 150 oldal is a nem túl izgalmas nyomozás elmeséléséhez.

A harmadik kötetre sem tudott fejlődni az író egy csipetnyit sem. Továbbra is visszatartotta az információkat, pontosabban itt jöttem rá, hogy nem visszatartja, hanem írás közben alakította a történetet, és a továbblépéshez kellettek neki az infók, hogy korrigálja a történetet. Így visszatekintve az előző részre, nem csoda, hogy az ok-okozat olyan gyenge lábakon állt, hiszen nem volt pontos terve, amikor nekikezdett a történetnek. Pedig egy kriminél jó, ha az ember tudja az elején, hogy kit tesz meg gyilkosnak és milyen nyomokat követve jut el a nyomozó hozzá. Ezekben a történetekben pedig inkább az érződött, hogy visszanyúlt Winters, és keresett egy olyan személyt, akire ráhúzhatja a vizes lepedőt.

Kíváncsi lennék azon olvasók véleményére, akik 4 vagy annál több csillagot adtak a molyon ezen trilógia három kötetére. Mit láttak benne? Mi volt, ami megfogta őket? Mert a sci-fi szál nevetséges, és a három kötet közül egyiket sem nevezném annak. Legfeljebb katasztrófának, vagy disztópiának, de nem sci-finek. Megkérdezném a krimirajongókat is, hogy szerintük a nyomozás megállja a helyét? Vagy ők is azt érzik, hogy ez csak egy összedobott, átgondolatlan, gyenge történet? Ha nem, akkor mutassanak már rá, hogy mitől olyan jó krimi!

Egy biztos: Ben H. Winters felkerült a feketelistámra. A jövőben akármilyen díjat is nyernének a művei, nem vagyok hajlandó egy regényét sem a kezembe venni. Talán majd akkor, ha 5-10 év múlva fejlődött már annyit, hogy egy közepesnél jobb történetet összehozzon.

ISBN:978 963 4190 45 5 és 978 963 4191 78 0
Agave Könyvek, 2016