Sorozatunk előző cikkei már minden dícsérő szót elpuffogtattak erre a Christopher Nolan nevű rendezőre, én nem szeretném ezeket megismételni, csak jelzem, hogy egyetértek. Nolan bebetonozott helyet foglal el a személyes Top3 kedvenc rendezőm között (hogy ki a másik kettő, egyelőre nem árulom el, esetleg egy későbbi cikkben valamikor), így nagy örömmel tölt el, ha egy filmje kapcsán billentyűzetet ragadhatok. Ha pedig ez történetesen egy képregényfilm, akkor az már csak hab a tortán. Egyszóval, mielőtt megnéznénk, hogy mit csinál Matthew McConaughey barátunk a csillagok között, nézzük meg, mit csinál Christian Bale barátunk a denevérek között. Batman: Kezdődik.

Bevett szokás manapság panaszkodni arra, hogy rengeteg remake/reboot érkezik a mozikba, és sokszor már alapból eltemetjük kicsit azt a filmet, ami egy régi kedvencünket értelmezi újra/frissíti fel. Magam is szokszor húzom a számat egy-egy reboot hír kapcsán (Csupasz pisztoly? Tényleg?), viszont azt is belátom, hogy sokszor sül ki jó dolog egy újragondolásból. Gondoljunk csak a Majmok bolygójára, amit Tim Burton és Marky Mark kicsit hazavágott, de aztán 2011-ben jött a reboot/prequel/akármi, és az év egyik legjobbja lett, az idei folytatásról nem is beszélve. A pozitív példák közé sorolható a Batman is természetesen, akire a ’97-es, mellbimbós, mézes-mázos kalandok után ráfért egy (dene)vérfrissítés.

Erre pedig keresve sem találhattak volna jobb rendezőt, mint akit találtak végül. Bár Nolan azelőtt nem rendezett képregényfilmet (sőt, összesen 3 film volt a háta mögött, plusz egy rövidfilm), mégis remek munkát végzett, filmje ugyanis új divatot teremtett a képregényfilmek terén, aminek a hatását azóta is érezzük. Ez a trend a második részre még kiforrottabb lett, de ne szaladjunk előre.

Ahogy azt már rengetegszer leírták a kritikusok, az új Batman reálisabb, valóságközelibb szuperhős lett, és ez remekül áll egy olyan álarcos bűnüldözőnek, akinek semmi szuperképessége nincs. Nézzünk csak vissza a képregénytörténetbe kicsit, a gyökerekhez. Siegel és Schuster 1938-ban megalkotta Supermant, a minden szempontból tökéletes szuperhőst, aki repül, lézertekintettel bír, szuperereje van, és minden emberi tökéletlenségre képtelen, mivel nem is ember, hanem úgy esett ide egy űrhajóval. Aztán eltelt pár év, és Bob Kane összepárosított egy DaVinci rajzot egy rakás korabeli ponyvairodalommal, majd előállt azzal a szuperhőssel, aki Superman teljes ellentéte, és párhuzamosan küzd a gonosz erőkkel valamint a saját, emberi mivoltából adódó belső konfliktusokkal. Egy ilyen hőssel az olvasó is sokkal könnyebben azonosul, hiszen a legtöbben igyekszünk a jó úton járni, és ehhez nekünk sem állnak szuperképességek a rendelkezésünkre. Egy ilyen karakter tehát egyértelműen magában hordozza egy földhözragadtabb szuperhősfilm lehetőségét, amely lehetőséggel Nolan szépen élt is, és milyen jól tette.

A történet a kötelező eredetsztori, annak minden pozitívumával és negatívumával együtt. Negatívum, mert kicsit unjuk már a Wayne szülők legyilkolását, nálam fej-fej mellett halad a radioaktív pókkal agyonismételtség szintjén. De a pozitívum abban rejlik, hogy Nolan ezt is érdekessé teszi, hála a rá (is) jellemző nem-lineáris történetvezetésnek, amit a Mementónál járatott csúcsra. Látjuk a felnőtt Bruce Waynet egy távoli börtönben, aztán a kis Bruce beleesik egy denevérekkel teli kútba. Ezután feltűnik Liam Neeson a börtönben, aztán a Wayne család operába indul, ami tudjuk, hogy végződik, ésígytovább ésígytovább. Szinte az egész film arra épít, hogy miként lett egy fiatal milliárdos árvából mindenre elszánt szuperhős, így az ellenfél szerepe nem is olyan hangsúlyos, mint a folytatásban, de azért mindenképp említésre méltó.

Ami a Nolan filmekre egyre inkább jellemző, az már itt is jelen van, ez pedig a figyelemreméltó színészgárda, akik persze mind remek munkát végeznek, ahogy azt el is várjuk tőlük. Christian Bale ugyebár a címszerepben remekel, tökéletesen passzol rá Bruce Wayne szerepe, sokak szerint Keatont is üti, Kilmer és Clooney persze nem kérdés. Michael Caine, Nolan egyik kabalaszínésze Alfred szerepében gondoskodik a szívről és a humorról, nagyon szerethető és elegáns módon. Katie Holmes a lány a vidéken, az ő sorsa az, hogy összejöjjön Bruce Wayne-nel, Batman pedig néha megmentse innen-onnan, és ennyi. 2005-ben még az se számított unalmasnak, ha Morgan Freeman feltűnt egy filmben (manapság egyszerűen mindenben ott van), így az ő karakterét is hamar megkedveljük. A gonosz oldalon Liam Neeson karakteres Ra’s Al Ghult szállít, Cillian Murphy pedig kiváló Madárijesztő. Ha engem kérdeztek, zsák nélkül még ijesztőbb, mint zsákkal. De emellett feltűnik Tom Wilkinson, Rutger Hauer és Ken Watanabe is, szóval a színészekre tényleg nem lehet panaszunk. Meg úgy igazából semmire.

Szóval mindenképp ajánlott a film megtekintése azoknak, akik esetleg még nem látták. Főleg azoknak, akik automatikusan fordítják el a fejüket a „képregényfilm” vagy a „szuperhősfilm” szavak hallatán. Ők megnézhetik, hogy ha a műfajt komolyan vesszük, túllátunk a hatalmas hangutánzó szavakon és szövegbuborékokon, akkor egy remek történetet kapunk, amely kis túlzásokkal persze, de a valóságban is megtörténhet. Bár, a trilógia lezáró részéhez köthető tragikus eseményre gondolva, sajnos nem is olyan nagyon túlzás, ami ezekben a filmekben zajlik. De amíg fikció, amíg a vásznon/képernyőn marad, addig semmi baj vele.

A Batman: Kezdődik tehát egy, a legnépszerűbb szuperhőshöz méltó filmszéria első eleme, amelyet bármikor újra elővehetünk, ha igényes szuperhősös szórakozást tervezünk délutánra/estére. Okos húzás volt nem ellőni a legfontosabb gonoszt az első filmben, ami úgyis az alapozásra és az eredetre fordít hangsúlyt. Ide elég volt Al Ghul és a Madárijesztő is bőven, hogy aztán három év múlva a káosz bohóca végleg beleégesse magát az emlékezetünkbe.