11 évre volt szüksége a Marvel moziuniverzumának ahhoz, hogy egy afgán barlangból meghódítsa a filmipart, és minden idők legnépszerűbb franchise-ai közé emelkedjen. A Marvel filmjei az évek alatt sikert sikerre halmoztak: amellett, hogy az MCU (Marvel Cinematic Universe) a mozikban a valaha volt legtöbb bevételt elérő filmsorozat lett, kritikailag is sikerült maga mögé utasítania a vetélytársait, nem utolsósorban pedig emberek millióinak szívét hódította meg világszerte, köztük olyanokét, akik sosem gondolták volna, hogy valaha is képregényhősökért fognak izgulni. Eljutottunk odáig, hogy amit egykor az átlag moziba járók számára a Star Wars, a Gyűrűk Ura, és a Harry Potter jelentett, annak szerepét most a Marvel szuperhősfilmjei töltik be. Na de miben áll a sorozat jelenlegi fölényes dominanciája?

Az MCU esetében adott a DCEU-val (DC Extended Universe) való összehasonlítás. A rivális képregénykiadó a Marvel mintájára hozott létre egy filmes univerzumot – csekély sikerrel. Az MCU jelenlegi 22 filmjével szemben a DC mindössze 7-tel rendelkezik, és már évek óta az összeroppanás jeleit mutatja, ami annak köszönhető, hogy híján vannak annak, ami által a Marvel ilyen magasra juthatott: türelem és koncepció. A Marvel lassan építkezett: a nagyszabású csapatfilmet (Bosszúállók) 4 karakter (Vasember, Hulk, Amerika kapitány és Thor) önálló filmje előzte meg, így már bejáratott karakterek és felvezetett történetszálak találkoztak az első „gyűjtőfilmben”.  A hat filmet magába foglaló első fázis egy nagy történetként is megállja a helyét, és a Marvel Studios további két fázis elkészítése, és egy nagyszabású finálé által tette rá a koronát a művére, ami nem üthetett volna ekkorát egy jó felvezetés nélkül. A 22 filmet hívjuk együtt Infinity Sagának, ami a Bosszúállók és a végtelen kövek történetét meséli el.

Történet

Míg a nagy egész remekül működik, addig az azt alkotó filmek létjogosultsága gyakran megkérdőjelezhető. Az Infinity Saga egy olyan sorozat, aminek részeit óriási költségvetésű blockbusterek adják, ennek ellenére némelyik átvezető epizódként vagy adalékként a történet egészéhez jobban megállja a helyét, mint egy önálló alkotásként. Jó példa erre a Thor: Sötét világ, aminek sztorijára vagy antagonistájára mára senki se emlékszik, csak arra, hogy ez volt a film, ami bemutatta a későbbi történések szempontjából fontos valóság követ, a hat végtelen kő egyikét, vagy A Hangya és a Darázs, aminek az volt a szerepe, hogy felvezesse a Bosszúállók: Végjáték időutazását. Hangsúlyozom, szerepe – ami nagy probléma, mivel az MCU a sorozatszerűsége ellenére mégiscsak mozifilmek egyvelege, amiknek a saját lábán kellene megállniuk. Ennek a történetmesélésnek a másik problémája, hogy mivel A-val jelölt karakternek el kell jutnia a következő Bosszúállók filmig, így a karakterek saját filmjei többnyire tét nélküliek, mert nem történhet bennük olyan, ami végletesen befolyásolná a karakter sorsát. A kisebb filmeknek tehát a nagyok kiszolgálása az elsődleges feladatuk, ebből adódóan kevés eséllyel történhet bennük bármi meglepő és váratlan, ami ugyancsak megnehezíti az értékelésüket.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a Marvelnek ne lehetnének jó filmjei – a közepes és felejthetőbb filmek mellett készült számos olyan is, amire szívesen emlékszünk vissza a Bosszúállókon túl, többek között a Galaxis őrzői és az Amerika kapitány filmek, a Pókember: Hazatérés, a Thor: Ragnarök – ezekről külön-külön is érdemes beszélni, de általánosságban elmondható, hogy a minőségibb Marvel-filmekben kiválóan működik a csapatdinamika, a humor és/vagy a dráma, az aktuális főgonosz, a karakterek közötti interakciók és rendelkezhet egy önálló gondolatisággal, ráadásul a Marvel kiválóan sakkozik a különböző műfajokkal és tónusokkal: éles kontrasztban áll egymással az Amerika kapitány: A tél katonája sötétebb hangvételű, földhözragadt politikai kémthrillere és a Galaxis őrzői fergeteges humorú, jó adag LSD-vel nyakon öntött űroperája. Pozitívum, hogy az utóbbi években a filmek minősége emelkedő tendenciát mutatott, ami a Bosszúállók: Végtelen háborúban és a Bosszúállók: Végjátékban csúcsosodott ki, amely két film elhozta a szériába az érzelmi és drámai maximumot. Hogy a jövőben képesek lesznek-e tartani ezt a minőséget, és képesek lesznek-e túllépni a filmek többségét jellemző biztonsági játékon, az egyelőre a jövő zenéje.

Karakterek

Az MCU filmjeinek alapvető hiányossága és visszatérő kritika velük szemben, hogy (pár kivételtől eltekintve) nem volt képes karakteres ellenlábasokat adni főhőseinek, és negatív szereplőit nem építette úgy, mint ahogy azt pozitív hőseivel tette. Vajon hányan emlékeznek még rá, ki volt a Marvel világában Kaecilius vagy Malekith? Jól megírt jellemek, karakterfejlődés, háttértörténet és érthető motivációk híján a Marvel-gonoszok többnyire egydimenziósak maradnak, és a feledés homályába merülnek. Mivel a Marvel gonoszait (kivéve Loki) csak egy rész erejéig alkalmazza, és kizárólag azt a funkciót látják el, hogy hősünk a rész végén jól falhoz vágja őket, ezért nem kapnak elég teret és időt, hogy kibontakozzon a személyiségük, pedig egy jól megírt negatív karakter elengedhetetlen egy jó szuperhősfilmhez, hisz mi másról szólnak ezek a filmek, ha nem a jó és a rossz örökös küzdelméről? Kivételek itt is vannak, szerencsére a Marvel ezen a téren is mutatott előrelépést: ha Marvel és főgonosz, elsőre mindenkinek Loki ugrik be, de ha 2016-tól nézzük a megjelent filmeket, akkor látjuk, hogy színre lépett Zemo (Amerika kapitány: Polgárháború – csiricsáré képregényes szettjétől megfosztva, az egyik legátélhetőbb motivációval megáldott főgonosz lett, aki családja elvesztését akarta megtorolni), Keselyű (Pókember: Hazatérés – a másik földhözragadt antihős, a családja iránti odaadástól vezérelten lett a leghíresebb alvilági fegyverkereskedő) vagy Koncoló (Fekete Párduc – az egyetlen főgonosz, aki izgalmasabb lett pozitív megfelelőjénél; az amerikai gettóban felnőtt fekete fiú bosszúszomja tökéletesen érthető).

Ha csak azt nézzük, hogy a DC háza táján hogyan hasalt el a két leghíresebb szuperhős nevével fémjelzett képregényfilm, és hogyan szerepelt széles közönség előtt korábban teljesen ismeretlen Galaxis őrzői és A hangya, nagy a kontraszt a hősök filmes kihasználtsága terén. Ha 2013 környékén kérdezzük meg egyik ismerősünket, hogy ismerősen cseng-e számára Peter Quill vagy Scott Lang neve, minden bizonnyal nem lett volna a válasz. A Marvel képes volt arra, hogy nevenincs hőseit beemelje a popkultúrába, amit az is mutat, hogy a Galaxis őrzői film megjelenése óta határozottan több „Én vagyok Groot.” feliratú pólót látni, mint előtte. És valljuk be, nem minden érdem nélkül váltak ikonikussá a Marvel jófiúi, amiért a remek színészválasztásokat is dicsérni kell: Chris Evans (Amerika kapitány), Robert Downey Jr (Vasember) vagy Scarlett Johansson (Fekete özvegy) az évek alatt teljesen összeforrtak a szerepükkel. Az évek során hőseink rengeteg mindenen mentek keresztül, és velük kapcsolatban valódi karakterfejlődésről beszélhetünk, ez kifejezetten a két főszereplőre, Amerika kapitányra és Vasemberre igaz, akik hosszú éveken vitték hátukon a szériát, és magukhoz méltó búcsúban volt részük a Végjátékban. Érdekes lesz, hogy az újak, mint Doctor Strange, Marvel kapitány vagy Fekete Párduc, mennyire tudnak majd felnőni a nagy elődökhöz.

Zene

Ki ne ismerné a Bosszúállók-filmek főtémáját? Minden bizonnyal azok is hallhatták már valahol, akik világ életükben közelébe sem mentek egy szuperhősfilmnek sem. Már annak hatására, hogy legépeltem ezt a mondatot, önkéntelenül dúdolni kezdtem a jól ismert dallamokat. Ám az igazság sajnos az, hogy a Bosszúállók-főtémán túl nem tudunk emblematikus soundtracket a Marvel-filmekhez kapcsolni, azzal együtt is, hogy Ludwig Göransson idén Oscar-díjat nyert a Fekete Párduc komponistájaként. Kétségkívül szenzációsra sikerült Göranssn munkája, amiben vegyítette az afrikai törzsi zenei motívumokat az amerikai hip-hoppal (nem mellesleg remekül szimbolizálva Koncoló karakterét), de egyelőre kérdéses, mennyire fog fennmaradni a köztudatban az egyébként pazar munka. Ha más emlékezetes soundtrackről nem is beszélhetünk, az elvitathatatlan, hogy a Marvel-filmeknek voltak még említésre méltó momentumai a zenét illetően, hogy példával is éljek, a Végjáték Portals című track-je libabőrös aláfestése volt a hozzá tartozó remekül megkomponált és látványos jelenetsornak, ezért Alan Silvestrit minden dicséret megilleti.

Végszó

Megismertük hőseinket, fülig érő mosollyal néztük első találkozásaikat, láttuk, ahogy csapattá kovácsolódnak, majd győzelmet aratnak – újra és újra. Láttuk, ahogy a közöttük feszülő ellentétek végleg elmérgesednek, a döbbenettől szólni sem tudtunk, mikor már a régi jó barátainkként visszatérő, sérthetetlennek hitt hőseinkre súlyos csapást mérnek, amiből még egyszer utoljára sikerült felállniuk. És végül könnyeinket nyeltük, mikor ez a 11 év a végéhez ért, és elérkezett a búcsú ideje. Ezt jelenti számomra, és még több millió másik rajongó számára a sorozat, minden hibájával és hiányosságával együtt. Most pedig figyelő szemünket Pókemberre vessük.