Martin Scorsese ismét tett egy kitérőt a sorozatok világába, és újra összeállt Terence Winterrel, a Gengszterkorzó showrunnerével, továbbá bevette a buliba a rockzene egyik igazi nagy öregjét, Mick Jaggert is. Ők hárman egy olyan történet elmesélésére vállalkoztak, ami tömve van a zeneipar mocskos ügyeivel, szexszel, alkohollal, drogokkal, és közben bömböl a rock and roll.

1973-ban járunk, New Yorkban. Richie Finestra (Bobby Cannavale) élete nagy dobására készül: lemezkiadója, az American Century nemrég szerződést kötött a Led Zeppelinnel, a cégét pedig most akarja eladni a német Polygramnak. Azonban hamarosan kiborul a bili, és kiderül, hogy nem minden tiszta az üzlet körül: a Zeppelin visszamondja a szerződést, mert a bevételeik nagyobbik részét a kiadó tette volna zsebre, és maga az American Century sem muzsikál olyan fényesen pénzügyileg, mint ahogy azt a német tárgyalófeleknek feltüntették. Richie-nek és munkatársainak minden követ meg kell mozgatniuk ahhoz, hogy visszarángassák a céget a csőd széléről, még ha ehhez nem feltétlenül tisztességes eszközökhöz is kell folyamodniuk.

A szinopszis nagyjából ennyi, és úgy istenigazából ennél sokkal többet a történetről sem lehetne elmondani. Richie és az üzlettársai egyik megbeszélésről mennek a másikra, közben folyamatosan isznak és kokóznak, közben a kiadó többi alkalmazottja kétségbeesetten próbál új zenekarokat találni, akikkel eladható albumokat tudnak felvenni. Vannak ezen kívül persze más történetszálak is, például Richie konfliktusa a feleségével, Devonnal (Olivia Wilde), de ezeket olyan hektikusan kezeli a sorozat, hogy egy idő után egyre érdektelenebbé válnak. A legrosszabb messze a bűnügyi szál ebből a szempontból, ami sokszor erőltetettnek és oda nem illőnek tűnik.

A karakterek terén sem teljesít sokkal jobban a sorozat. Ezen a ponton párhuzamot tudnék vonni Scorsese korábbi filmje, A Wall Street farkasa és a Bakelit között, ugyanis a new yorki brókerek kiüresedett, értékvesztett világa sok mindenben hasonlít a zeneipari fejesekéhez. Értsd: a szereplők nagy része törtető tahó, Richie Finestrával az élen. Bobby Cannavale remekül játssza ezt a pökhendi, mindenkin keresztülgázoló figurát, aki képtelen megállapodni a békés családi élet és az ezzel összeegyeztethetetlen rock and roll életstílus között. Mégsem az ő hibája, hogy nem tudtam igazán megkedvelni Richie karakterét. Egyszerűen képtelen voltam szimpatizálni ezzel a felelőtlen, megbízhatatlan junkie-val, akinek az ideje jelentős részében csak a buli-kokain-pénz szentháromságon jár az esze. Egyébként Richie a mértéktelen drogfogyasztás miatt néhol már-már karikatúraszerűvé válik: egy átlagember valószínűleg háromszor feldobta volna a talpát attól a kokainmennyiségtől, amit ő 10 epizód alatt felszippantott. A több színész munkáját sem érheti panasz, Ray Romanót, Olivia Wilde-ot és Juno Temple-t emelném ki külön.

Ha a történet és a karakterek terén nem is, de van valami, amiben nagyon erős a Bakelit: ez pedig a hangulat. Rendkívüli részletességgel felépített korrajzot kapunk a 70-es évek Amerikájáról, a mindennapos rasszizmustól kezdve a széleskörű drogfogyasztáson át a kortárs művészetig minden jelen van. A jelmezek zseniálisan lettek összeállítva, de az összes díszlet és kellék is ugyanilyen hiteles, az embernek végig olyan érzése van, mintha egy korabeli filmet nézne. Erre az operatőri munka is rásegít, sok a hetvenes évek filmjeire jellemző képi fogást fedezhetünk fel a sorozat nézése közben. A sorozat másik nagy erőssége a zene. A hírek szerint erre ment el a büdzsének egy jelentős része, de azt kell mondanom, hogy a végeredményt hallva ez a soundtrack minden pénzt megért. Van itt minden, rock, punk, blues, r ’n b, soul, de még az éppen csak szárnyait bontogató diszkóba is belehallgathatunk. A híresebb zenészek korabeli énjei személyesen is felbukkannak a sorozatban, mint például Alice Cooper, David Bowie, vagy maga a Király, Elvis Presley.

Összegezve annyit mondanék, hogy bőven van potenciál a Bakelitben, csak a hangulat és a zene mellett ugyanilyen hangsúlyt kéne fektetni a történetre és a karakterek kiépítésére is. A folytatást még februárban berendelte az HBO, így már csak abban kell reménykedni, hogy a következő évad jobban muzsikáljon ezen a téren.