A Gemini Man-t elég nagy hype előzte meg, főleg itt kis hazánkban, ahol a film egy részét forgatták. Nem aprózták el a dolgot, Hollywood rövid időre beköltözött Budapest belvárosába: vörös szőnyeges felvonulás a Várban, világpremier az Aréna Pláza IMAX mozijában, koncert a Bazilika előtt, ahol Will Smith 51. születésnapját ünnepelte a több ezres tömeggel együtt. Lehet, hogy csak én nem szoktam hozzá, de számomra gyanús ez a nagy csinnadratta. Megpróbáltuk kideríteni, hogy a Gemini Man-nek a füstje nagyobb vagy a lángja?

Mielőtt belemerülnénk a film elemzésébe, hadd álljon itt, hogy a premier előtt jelenlétükkel megtisztelték a nézőközönséget David Allison és Jerry Bruckheimer producerek, Ang Lee rendező és maga Will Smith, a film főszereplői. Will nagyon lazán, de úgy pörgött, mint pipi a grillsütőben, lepacsizott a szélső soron ülőkkel, lejmolt egy kis popcornt valakitől, majd azt majszolva csatlakozott a film készítőihez. Aztán a tömeg rákezdett egy kicsit megszeppent „heppi börzdéj tú jú” éneklésbe, ezt követően hagyta, hogy két kissrác megcibálja a fülét. Vicces volt, na. A készítők köszönetet mondtak a magyar közönségnek illetve az itteni stábnak akikkel tavaly együtt dolgoztak, amikor a Gemini Mant forgatták; magasztalták a várost és a vendégszeretetünket. Tényleg csak pár perc volt az egész, de jó volt érezni a törődést és sikerült felcsigázni mindenkit: feltettük a 3D szemüveget és vártuk Ang Lee alkotását.

Henry Brogan (Will Smith) a világ legjobb bérgyilkosa, bárkit kilő a legnehezebb helyzetben is. A legutóbbi sikeres küldetés után hirtelen rájön, hogy ő ezt nem akarja tovább folytatni, mert kiderült, hogy mégis van lelkiismerete, vagy valami, ami eddig nem gátolta meg abban, hogy pénzért öljön embereket. Szóval szimpi a csávó. Aztán ez a döntés lesz az, ami miatt eldobhatóvá válik megbízói szemében, ezért ráküldik az új „legjobb” bérgyilkost, akiről hamar kiderül, hogy saját klónja.

Be kell vallanom, hogy csak a film megnézése után tudtam meg, hogy egy speciális technikával, úgynevezett HFR-el (High Frame Rate) vették fel a nyersanyagot, amitől minden felvétel tűéles, akár lassítva nézzük, akár normál sebességen. Ehhez rátesz még egy lapáttal a 3D, amitől minden hiperrealista lesz és az agyam egyszerűen képtelen befogadni ennyi információt. Mert annyira szépen van fényképezve és fontosabb jelenetek gyönyörűen megkomponálva, hogy szeretném az összes apró részletet befogadni, de nem vagyok rá képes. Esküszöm, volt olyan, hogy a háttérben lengedező kalászokat nézegettem, amíg Brogan mesterlövészkedett, olyan szép volt. Egyes jelenetekben úgy éreztem magam, mintha egy FPS játékban rohannék vagy motoroznék a karakteremmel. Budapestről meg úgyis tudjuk, hogy a világ egyik legszebb filmes díszlete, jó volt látni, hogy újra magát alakította egy nagy produkcióban és a Nagymező utca cameozott!

Egyetlen nagy félelmem volt a látvánnyal kapcsolatban: hogy fest majd Bel Air hercege kommandós gúnyában, azaz inkább hogy fest majd Will Smith visszafiatalítva? Láttunk már oltári nagy buktákat borzasztóan sikerült fiatalítós CGI vagy bajuszeltüntető CGI miatt (Tron: Örökség / Igazság Ligája), szóval nagyon kíváncsian vártam, hogy sikerül-e egy hihető fiatal Will Smith-t kreálni a készítőknek és azt kell mondjam, hogy többnyire sikerült. Volt azonban pár jelenet, amikor annyira műnek hatott „Junior” fizimiskája, illetve a közeli felvételeken a finom mimikák kidolgozottsága és a testbeszéd néha furának hatott. Nem értem miért nem lehetett ugyanazt a szintet hozni végig a filmben. Legyen végig rossz, vagy legyen végig jó, de legalább legyen következetes. Nem panaszkodni akarok, mert amit véghezvittek az tényleg hatalmas technikai bravúr – taps, pezsgő, fények,- csak szőrszálhasogatok.

Hiába azonban a szinte kifogástalan látványvilág, ha a film ritmusa rapszodikusan változik, nincs igazi íve. Felgyorsul, aztán 10 percig szöszmötöl, két csihi-puhi közt próbál filozofálni, meg nagyon mély kérdéseket feszegetni, de mindezt sután, klisés párbeszédekkel tálalva. Will Smith hozza azt, ami tőle elvárható, mind az idősebb, mind a megfialított verziójaként, de nem mondanám kiemelkedőnek az alakítását, ha korábbi szerepeivel akarnám összehasonlítani. Úgy érzem, nagyon megterhelő lehetett számára ennek a két karakternek a megformálása és nem is csodálnám, ha emiatt esetleg megfáradt a forgatás alatt. Meglepően jó párost alakítottak a film női mellékszereplőjével, Mary Elisabeth Winstead alakításában és megkönnyebbültem, hogy nem erőltettek a sztoriba romantikus szálat. Ráadásul egy erős női karaktert alakít, aki tud magára vigyázni is! Ettől függetlenül a film nem menne át a Bechtel-teszten.

A film főgonoszát Clive Oven alakítja, sajnos. Azért sajnos, mert egy annyira egysíkú negatív karaktert kellett életre keltenie, hogy fájdalmas volt látni, ahogy egy ilyen kvalitású színész képességeit erre pazarolják. Velejéig önző és gonosz alak, természetesen minden rémes döntését alá tudja támasztani valamilyen érveléssel, morális dilemmái vagy a jellemfejlődés halovány reménysugara a kanyarban sincsenek. Komolyan dühítő. Sajnos nem volt olyan fordulat, amit ne lehetett volna előre látni, így érdeklődésemet csak közepesen tudta fenntartani a cselekmény. A film vége felé már inkább azon gondolkodtam, hogy vajon sokan ettek sajtos nachost a moziban, vagy inkább valaki levette a cipőjét és szellőzteti a lábát? A katarzis eközben valahol elmaradt…

Van egy ősrégi filmes toposz, amelyet talán Dr. Frankenstein óta dolgoznak fel újra és újra, más-más köntösbe bújtatva: minden technológiai újítás veszélyessé válhat a rossz kezekben. Ám a 21. század Frankensteinjének szörnye már nem friss hullák összefércelt darabjaiból áll össze, hanem a legmodernebb (fiktív) génmanipulációs technológiák és (nem annyira fiktív) klónozás eredményeképp jön létre laboratóriumi körülmények között, szerencsére egyelőre csak filmen. Míg Mary Shelley szörnyét megmosolyogjuk, mert azzal a 18. századi technológiával tuti nem lehet élőlényt kreálni, addig a klónozás igencsak valós, tudományos alapokon nyugvó eljárás. Ha abból a szempontból nézzük, hogy a folyamat végén egy érző és gondolkodó emberi lényt hozunk létre testrészekből vagy DNS-ből, a morális dilemmák súlya alatt bármely épeszű és józan gondolkodású ember úgy összeroppanna, mint néhai öregapám ujjai közt a dió héja.

Az alkotás csak szőrmentén kapirgálja az igazán fontos morális kérdéseket, amelyek a klónozás kapcsán merülnek fel: Mennyiben befolyásolja a személyiségünket a génállomány és mennyiben a környezet? Kié a morális felelősség abban, hogy egy embert szülők és valódi család nélküli életre ítélnek? A klónok termékek, eldobhatóak? Vannak filmek, amelyek ezeket a kérdéseket jobban és hatásosabban járják körbe (pl. Moon), ezért a Gemini Man egy látványosan kihagyott ziccer.