Alig pár évnek tűnik, hogy elkezdődött a (néhányaknak) kétes ötletűnek tűnő Breaking Bad előzménysorozat, a Better Call Saul. A széria mostanra, öt befejezett évad után minden kétséget eloszlatott azzal kapcsolatban, hogy vajon megérte-e újra elővenni az egyik legsikeresebb TV-sorozat világát. A Better Call Saul lassan a vége felé közeledik, ám még itt van nekünk a vihar előtti csend, az ötödik évad, ami talán az eddigi legjobb eseményszálakat, akciót és karaktereket tárja fel előttünk. De nézzünk bele egy kicsit mélyebben, miért is működik még mindig olyan jól a sorozat.

A Breaking Badhez hasonlóan a Better Call Saul felépítése is egy nagy ív, ami folyamatosan a végkifejlet felé építkezik. Ám megvan minden évadnak a saját konfliktusa, „főgonosza” és fordulatai, így ez alól  az ötödik etap sem kivétel. A szezon ezúttal a jó és a rossz utakról való letérést, a sodródást és a traumatikus bűnbocsánatot veszi elő mint fő témáit.

A sorozat fontosabb karakterei közül ezúttal sem marad ki senki. Mike továbbra is a múltjával próbál megküzdeni; Nacho egyre kilátástalanabb helyzetbe kerül, ahogy bármit megtéve igyekszik kiszállni az „üzletből”; Kim felvilágosul azzal kapcsolatban, hogy miért is van ezen a pályán, Jimmy pedig megtorpan egy keresztútnál, ahol eldöntheti lefelé vagy felfelé folytatja-e innentől az útját. Eközben az alvilágban új veszély üti fel a fejét, és maga Gus Fring is kemény döntések elé áll, ahol magának is ártania kell, hogy végül győzedelmeskedjen.
Az évad új „sztárja” ezúttal nem más, mint az előzőleg röviden felvezetett Lalo Salamanca. Lalo eleinte csak egy kotnyeles nagyravágyónak tűnt, ám ez a szezon darabjaira töri eme elképzeléseinket. A karakter ugyanolyan ravasz, talpraesett, eszelős zseni mint akármelyik másik gonosz a sorozatban, és bármennyire is mindig egy lépéssel előtte járnak az ellenségei, ő mindig villámgyorsan gondolkozik és azonnal cselekszik. Ostoba vigyora és látszólag zavartalan hidegvére egy nagyobb szörnyeteget rejt, mint amire alapból számítanánk. Tonny Dalton mesterien játssza ezt a szerepet, alakítása ezúttal minimum Emmy-díjat érdemlő volt (persze minden más színész mellett, akik az évadban szintén zseniálisan játszanak).

Vince Gilligantől (a showrunnertől) és az írógárdájától megszokható módon ez az évad is tele van a megszokott fordulatokkal, ám a sorozat folyamatos építkezése miatt ezek egyre több mindent döntenek el. Élet-halál forog most kockán egy cérnaszálnyi vastagságú döntés miatt; sosem tudjuk mi fog történni a következő percben. Ezt a fajta feszültséget és izgalmat elérni egy előzménysorozatban nem egyszerű, merem állítani kevés író ért ennek valaha közelébe. Jimmy és Mike útjai ugyanúgy óriási hangsúllyal bírnak, mint bármelyik új karakteré, nem is beszélve arról, hogy a különböző szereplők sorsai egyre inkább egymásba fonódnak. Nagy durranás lesz ebből a hatodik évadra, és sejtelmem sincs hogy fognak a dolgok végződni.Ahogy pár sorral ezelőtt említettem, az évad egyik fő témája az utak és a sodródás. Egész eddig (néha konkrétan vizuális) párhuzamba volt állítva Jimmy és Kim sorsa. Jimmy (avagy „Saul”) úgy tűnt egyre mélyebbre süllyed, mind az alvilágban mint saját önfelőrlő életmódjában, míg Kim folyamatosan egyre jobb pozíciókat és (tisztességes) lehetőségeket kapott a munkájában. Hamar kiderül hogy ez az út nem egyenesen felfelé (vagy lefelé) vezet, hisz mind Kim és Saul sokkal komplexebbek annál, hogy kizárólag egyenesen tudjanak haladni.

A Breaking Bad sztárjával, Walter-rel ellentétben – aki csak nagyon a végén bánta meg újdonsült életmódját; és még akkor is büszke volt a hatalmára és a tetteire – Jimmy egyáltalán nem olyan biztos abban, hogy a bűn az ő életútja. Ellenben nagyon könnyen felborítható moralitással rendelkezik, ezért folyamatosan pengeélen táncol. Elég egy szó, és máris a „rossz” oldalon találja magát, holott konkrétan senki nem kényszerítette bele ebbe a helyzetbe. Ezzel kapcsolatban fontos leckét tanul meg az ötödik évadban, ám ki tudja meddig tud még Jimmy maradni, és mikor lesz belőle végleg Saul.
A cikk végére hagytam minden mást, amiről ugyan keveset beszélünk (mivel már alapnak vesszük), de ugyanannyira fontosnak számítanak egy sorozatnál, mint a történet. A színészi alakítások zseniálisak; a zeneválasztás „kaotikussága” továbbra is remekül passzol a jelenetekhez; a fényképezés időközben fényévekkel jobb lett mint az első évadé (egyre kiemelkedőbb vizuális „gagek” és megoldások mutatják be a szereplőket és a kapcsolataikat); valamint a vágás is irigylésreméltóan remek, ahogy a jelenetek poénjait vagy feszültségét felvezeti. Minden irányból kiváló évad, csak ajánlani tudom minél előbbi befejezésre és kibeszélésére. Mert beszélni lesz miről – főleg ezután az évadzáró után.