Bizonyára ismert fogalom az ún. telefonnyomkodós mozi. Ha valaki a rémkínos telefonnyomkodós kánonját akarja bővíteni a napokban, akkor ugorjon fel a Netflixre, és kezdje el nézni a Velvet Buzzsaw-t. Tökmindegy, hogy elvárásokkal teszed vagy elvárások nélkül, szerencsére a Netflix révén otthonról nézheted és kényszercselekvést is találsz, ha akarsz. Persze, ez szélsőséges és utólagos hasonlat. Mielőtt az a vád érne, hogy „persze, hogy semmi értékelhetőt nem találsz benne, ha nem is nézted”, tisztelettel állíthatom, végignéztem, sikerült, és erre büszke is vagyok, mert nem csak nézőként érdektelen ez, önmaga iránt is az, így pedig nehéz szatírát művelni. Bizarr, de hülyítős, alibi próbálkozás, ami még kísérletnek is rossz. Sok egyéb dolog hiánya mellett pl. atmoszférát sem sikerült teremteni.

Azzal nagyjából tisztában vagyunk, hogy a ’velvet buzzsaw’ kifejezés az angolban erősen szexuális tartalmú, az orális szexhez van köze. Talán az a film legnagyobb értéke, hogy ezt nézőként brutálisan átéljük, de ami már a kezdetektől fogva szembetűnő és végig rémesen árulkodó, hogy a színészek sem érzik különbül magukat a vászon másik oldalán… René Russo és Jake Gyllenhaal esete a legjobb, hogy rámutassunk, szerencsétlenek végig olyan benyomást keltenek, mintha egy marhahosszú műszak után be kellett volna esni nyűgből egy szülői értekezletre, ahol ráadásul azt is közölte velük a túlbuzgó igazgató, hogy a farsangi sütiárusítást nekik kell megoldani idén… (Gyllenhaal a játékidő végéhez közeledve azért már ébredezik, de ez talán inkább annak köszönhető, hogy pár jelenet biztosítja számára…)

Adott egy környezet, ahol még a hónaljad alól is pálmafák nőnek ki, ezzel semmi gond, sőt értékelhető ötlet, hogy a művészettematikát szakítsuk ki a megszokott európai miliőjéből, hiszen tökvilágos, hogy a művészet mindenkié. A gond az, hogy az atmoszféra részben emiatt hiánycikk: nagyon steril, ahhoz képest, hogy L. A., nulla neonfény, nulla mediterrán életérzés; ahhoz képest pedig, hogy művészet, nulla bölcsészürülék a körmök alatt, inkább mindenki úgy néz ki, mintha gyerekkorában divattervezőnek készült volna.

Nézzük, miből élünk… közömbös és nem meghatározó krimiszál, mert a néző a kezdetektől tudja, hogy ki/mi gyilkol, valójában a szereplők is sejtik, csak elsőre meg másodszorra sem hisznek a szemüknek… a horror bevett művészeti téma, de a horror műfaji keretei ritkán tematizálják a művészetet, ebben rejlett volna a Velvet Buzzsaw egyik potenciálja, de sajnos horrornak is olyan, mint egy leoperált mellű prosti: sosem lep meg, mielőtt valami ijesztőt akarna felmutatni (ami nem ijesztő, inkább röhejesen bizarr), először legalább kétszázhetvennyolcezerszer nyomatékosítja, hogy bizony a közelben van egy képzőművészeti alkotás, tehát rögtön tudod, hogy néhány másodperc és baljós dolgok következnek. Ez a megszemélyesített képzőművészeti stratégia egyébként köszöni szépen, jól van, talán még integet is, de semmilyen esztétikai többlettel nem szolgál, maximum abból indulhatunk ki, hogy Russo karakterén látunk egy csuklótetkót, amely szerint, ha nincs halál, nincs művészet sem. Oké. És? Erre most forgassunk filmet? Manapság költségtakarékosabb megoldás lett volna, ha ezt egy Facebook-kétsorosban közlik a nagyközönséggel, akinek ez, mennyire ironikus: mondhatni a csuklóján jön ki általános iskola óta. Elmondhatjuk tehát, hogy a művészet ösztönből támad emberekre és végez velük, de katarzis nincs ebben. A művészet egy fennkölt, hatásvadász téma marad, ami alapkőnek jó volt arra, hogy a trailer tanulsága szerint felcsigázzanak minket legalább egy megtekintésre.

Nagyon sztereotip szereplőket kapunk, akik már inkább karikatúrák, mintsem szimpla előítéletek hordozói, de ez az, ami pl. még passzol is a film bizarr világába. Valahol az elején egy kis költészetet is az arcunkba csapnak, audiovizuális poétikát: lábak közé nyúlás, elsötétülő kép, repülőgéphang. Kész, ennyi, lóg a levegőben ez is; motívumhálója nincs, amivel játszani lehetne a jelentés szintjén. A kortárs közeg és gigavárosi környezet mit sem ad hozzá ahhoz, hogy a művészet szimbolikus és/vagy hasznosítható funkcióit aktualizáljuk. Hát ja, van az úgy, hogy a diák úgy megy be vizsgára, hogy gyorsan átfutja kétszer az épp arra járó jegyzeteit, aztán felböfög a tanárnak címszavakat, amiket még félrenyelnie is sikerül, és végül megbukik. Adok egy 10/4-et.