Martin McDonagh ír drámaíró debütáló munkájának nincs magyar címe, bármit mondanak a különféle filmes oldalak. Jól is tették a fordítók, hogy nem adtak neki, mert az eredeti, meglehetősen semmitmondó, In Bruges hallattán egyáltalán nem tudunk számítani arra a különös, a film során végig remekül működő ötvözetre, ami magába foglalja a fekete humor teljes armadáját és a bűnbánat legmélyebb bugyrait. Nézzük meg, mitől robbant nagyot ez a film 2008-ban.

Két ír bérgyilkost, Rayt és Kent a főnökük Bruges-be küld egy tragédiával járó munka után, azzal a céllal, hogy járják be a várost és nézzék meg a nevezetességeket. Raynek azonban nincs nagyon kedvére a hely és mindenféle ürügyet talál ki, hogy ne kelljen elvesznie turisztikai látványosságok forgatagában. Ezzel ellentétben társa lelkesen hódolna a képzőművészetnek, a történelmi helyeknek és a híres tereknek. A monoton tartózkodásuk azonban megszakad, mivel kiderül a fejes, Harry valódi szándéka, ami teljesen felforgatja főszereplőink privát „paradicsomát”.

Egy kérdéssel kezdeném a cikket. Turistának lenni biztos, hogy jó? Várakozni a hosszú sorokban, túlsúlyos emberekkel vitatkozni a keskeny lépcsőkön, a pénztárnál az aprókat számolni, sárgalapú prospektusokat bújni, templomtetőkben járkálni. Ugye, hogy nem feltétlenül. Többek között erre a fojtogató, kényszeres nézelődő attitűdre játszik rá az író-rendező a festői szépségű vágóképekkel. Ráadásul csakis olyan helyszíneket mutatnak, amiket utazóként minden bizonnyal mi is megnéznénk (Ray legnagyobb bánatára). Egy idő után tényleg, mintha egy megelevenedett képeslapban járnánk, miközben egy nagyon szabadon átértelmezett Dosztojevszkijt kapunk száz percben.

Itt azonban nem Raszkolnyikovot követjük végig, hanem három gyilkost, akikkel kapcsolatban az az állítás nyer igazat, hogy nem a külső a lényeg, ugyanis van lelkiismeretük, józan ítélőképességük, erkölcsi kódexük. Nem éppen azok a tulajdonságokat, amikkel általában azonosítjuk az efféle hivatást űző embereket. Az érzéketlen, profi sztereotípia eltűnik, a helyét pedig átveszi (McDonagh darabjaira egyébként nagyon jellemző) a lelkileg sérült egyén(ek) kálváriája. Ray, Ken és Harry a film alappillérei, általuk különböző életfelfogásokat, illetve három a gyászra és a kötelességre adott választ ismerünk meg. A bűneinkért az életben bűnhődünk, vagy a halál elegendő büntetés az adott tettért? Képes lehet-e valaki szembenézni a cselekedeteivel és feldolgozni azokat, anélkül, hogy komolyabb kárt tegyen magában? Hol kezdődik a kényszerítő erő és hol beszélhetünk már az egyén saját döntési jogáról? A válaszok természetesen a nézőre vannak bízva, de a film is szolgál nem eggyel a játékidő alatt. A számtalan válasz közül van egy, ami egy fantasztikus jelentben csúcsosodik ki, amely során amellett, hogy minden a feje tetejére áll, a megbocsátás megkapja a maga morbid módját.

A Lynchen és Scorsesen szocializálódott McDonagh művei végén ha nem is vesznek száznyolcvan fokos fordulatok a szálak, valamilyen mértékben jobb mederben fognak csörgedezni a tovább küzdő hősök történetei. Az In Bruges-re ez különösen igaz, főleg azzal a picit rosszindulatú megjegyzéssel, hogy a rendezés itt még nem a legerősebb. Bár könnyen befogadható szimbólumokkal dolgozik (Bosch képei sosem voltak ennyire értelmezhetők, mint Colin Farrell álmos, kiskutya szemei keresztül), mégis a nagy egészet nézve kicsit mesterkéltnek hat, ahogy a szálak összeérnek. Ez egyáltalán nem egy égbekiáltó hiba, éppen csak elvesz a tökéletesség titulusából.

A szövegkönyvre viszont egy rossz szavunk nem lehet. McDonaght sosem kellett félteni, ha párbeszédekről, emberi motivációkról és szenvedéstörténetekről van szó. A dialógusok könnyedén evickélnek a könnyed, vicces mondatok farvizén. Olyan elborult szövegeket lehet hallani, mint a háborút, ami a feketék és a fehérek között lesz, az élettelen tárgy esetét, Jézus vérét egy templomban, vagy a nagy párbajt megelőző beszélgetést a kismamával. A szellemes előadásmód végig jelen van és ezzel együtt tudnak az alkotók mesélni komoly témákról is, mivel az elhangzó mondatok bármikor át tudnak csapni sötét tónusúba és kemény életigazságokba. A két előadásmód közötti váltások tökéletesek, egyáltalán nem lehet idegennek érezni a komikus megmozdulást egy komoly jelenetben, sem fordítva. A végén pedig már azt se tudjuk dönteni, hogy hol kezdődik a purgatórium és hol Bruges.

Erősen ajánlott eredeti nyelven nézni a filmet. Ugyan nem sikerült rosszul a szinkron, de a közelébe sincs annak a hol ír-gengszteres, hol belga akcentusnak, amiknek pusztán a hallatán elfogja az embert a röhögőgörcs, amihez hozzájárul Carter Burwell szomorkás, megváltást remélő dallamai. Brendan Gleeson és Colin Farrell párosa elképesztően jól működik, nem véletlen, hogy a rendező következő, egyelőre cím nélküli projektjében is ismét ezt a duót köszönthetjük. A frusztráltság és a reményvesztettség ott van mindkettőjük arcán, még abban a helyzetben is, amikor a történelemről beszélgetnek. Ralph Fiennes két Harry Potter film között tett egy rövid, de annál ütősebb kiruccanást Belgiumba, aminek eredményeképp ott áll egymaga habzó szájjal, eltökélten, ugyanakkor szánalmasan és nagyon zavarba ejtően.

Martin McDonagh az In Brugessel bekerült a filmtörténet halhatatlanjai közé, ami jelzőre később még jobban rászolgált A hét pszichopata és A három óriásplakát Ebbing határában képében. Következő alkalommal egy néma sofőr kalandjainak lehetünk szemtanúi, aki minden problémát igyekszik a lehető legjobb és legstílusosabb módon megoldani.