Nem kis teljesítmény egy szériából évente kidobni egy darabot, de a Call of Duty-sorozatnak valahogy (több különböző fejlesztő cég egyszerre több projekten dolgozik) mindig sikerül. Személy szerint utoljára a Modern Warfare-t, esetleg a Modern Warfare 2-t élveztem igazán (single- és multiplayerben egyaránt), a Call of Duty: Kutyák (Ghosts) óta pedig képtelen volt rávenni, hogy érdeklődjek iránta. Egészen az Infinite Warfare-ig. Amikor az első trailer megjelent róla, éppen kijött a Battlefield 1 bemutatója is, és hát kevés nagy cím mondhatja magáénak az ~560 000 like vs 3 440 000 dislike kombót. Aztán jött a sztoritrailer Kit Haringtonnal. Hogy jó lett-e a kampány? Mindjárt kiderül. Vigyázat, durva spoilerek!

Nem igazán gondoltam írni a játékról, amikor kijött, mert az az igazság, hogy a piacra tekintve nagyon jelentéktelen darab volt, és bizonyos ideig elvárt, hogy ne spoilerezzük a tartalmat, de ha valamit ki akartam adni magamból, az csak a singleplayer kampányról alkotott véleményem, és úgy érzem, most jött el ennek az ideje. Mindenek előtt nézzük, mit ellenszenveztek eszméletlenül ezen a játékon. Először is: egy Call of Duty az űrben. Aki nem tudná, sokan már az Advanced Warfare / Black Ops 2+ szintű „sci-fi”-t is ki nem állhatják a szériában, és vagy a második világháborús élményeket, vagy a Modern Warfare 1-2(-3?) nyújtotta korunkbeli ellentéteket könyörgik vissza. Tehát már azzal, hogy beledobtak minket az űrbe, hatalmas hátrányból indult a játék. Erre még rájött, hogy az utolsó címek között volt pár elég silányan fogadott cím, jó példa erre a Ghosts és az Advanced Warfare. A Ghosts annyira kiölte belőlem a széria hangulatát, hogy miután félbehagytam, egy következő rész se tudott semmi alapon annyira megfogni, hogy kb 8-10 órányi kikapcsolódó lövöldözésért akár csak 1 napra is, 60 GB környékén levő játékok foglalják a helyet a gépemen, miközben a fele-kétharmad ennyit foglaló Witcher 3 több száz, nagyságrendekkel minőségibb játékidőt vág hozzánk. TUDOM, TUDOM! Nem fair egy évente kijövő, alapvetően a multiplayerért elkelő szériát egy olyan RPG-hez, mint a Witcher 3 hasonlítani, de számomra a multiplayer a Modern Warfare 2-ben érte el a csúcsát, és azóta a pár apró változtatás képtelen megfogni… elnézést attól, aki egy azonnali „jó a játék” – „rossz a játék” választ várt, de az egy Facebook poszt lenne.

Van egy olyan probléma a játékos társadalomban, hogy az emberek képesek MINDENT „felhypeolni” (ejtsd. felhájpolni, éljenek az idegen szavak gusztustalan magyar ragozásai!). Ez azt jelenti, hogy ha megtetszett nekik egy pár perces videó egy több órás játékról, akkor megállás nélkül képtelenek befogni a szájukat, hogy milyen jó lesz a játék, előrendelik/előre megveszik azokat, még mielőtt bármi kézzel foghatót kapnának, és ez több egyéb egyre jobban elterjedő marketing irányultsággal együtt mocskosul rontja a játékok minőségét. Persze a grafika mindig szebb lesz, a folyamatosan fejlődő technológiának köszönhetően ugyanannyi idő alatt most már sokkal szebb képi világot érhetnek el, és a játékmechanikákat se kukázzák egy az egyben két játék között, főleg igaz ez az EA játékokra, ahol szinte már minden a folyamatosan frissített Frostbite Engine-ükkel készül, de az „analóg” tartalmak (sztori, hangok, szinkronizálás, világ felépítése, tehát úgy minden művészeti jellegű, ami nem intézhető el egy fényképezőgép és egy modellező/animáló program segítségével) ugyanennyi kapott idővel sem tudnak részről részre egyre többet mutatni.

Egy minőségi termékhez tehát idő kell, és félreértés ne essék, nem egy év alatt készülnek a Call of Duty részek, több cég között vannak elosztva, de amikor már az utolsó próbálkozások kevésbé sikeresek, és az új címeteket a béka segge alá leírják, olyankor azért jólesően be kéne inteni, hogy márpedig meg tudjuk mutatni, hogy kell egy jó játékot készíteni. Valahogy ilyen „elvárásaim” voltak, amikor megláttam a sztoritrailert, Kit Haringtonnal a főszerepben. Azért idézőjeles elvárás, mert már durván nagy elvárásaim vannak ahhoz, hogy valami iránt igazi elvárásaim legyenek (hehe). Nem könyvelem el a játékot egy rakás szemétnek, és nem is várom tőle a megváltást (pedig néhány szériának/cégnek most az kéne), de hagyom magam kellemesen meglepni. Tőlem nem volt idegen egy sci-fi Call of Duty rész. Egy picit reménykedtem, hogy tényleg azért dobják be ezt a műfajt, mert oda akarnak vágni egyet. Ez a reménykedés pedig csak tovább nőtt, amikor Jon Snow igazi badass módjára bevereti az arcunkat a Jupiter gyönyörű jégholdján.

Aki nem tudná, a Call of Duty szériától nem idegen az RPG elemek használata, a Black Ops 2-ben számos jelentős döntésünk (néhány eldugottabb) volt, amikkel a megszokott lineáris befejezés helyett meglepő számú, jelentősen különböző befejezést kaptunk. E mellé jött egy elég klisés, de azért helytálló helyzet a kolónián (Marson), illetve az anyaföldön (Földön) lakó emberek között. Amivel tehát kecsegtetett a játék: Call of Duty-hoz méltó gyönyörű grafika és dinamikus játékmenet (kivételektől tekintsünk most el), teljesíteni képes, motion capture-re felkért színészek, potenciális, a világot bővítő elemek, egy teljesen új, sci-fi setting, és bár ennek kisebb szele volt, de az egyik leglazább robot társunk (E3N „Ethan”), akivel játékokban találkozhatunk – ő volt talán az egyetlen, akivel tudtam azonosulni. Mindezek miatt merem mondani, hogy a játékban NAGYON IS VOLT POTENCIÁL! Csak hát nem lett kihasználva.

Ne értsen félre senki, nem egy RPG-t vártam el a játéktól, de sok ponton, annak ellenére, hogy nem voltak nagy elvárásaim, csalódást okozott. A karakterünk jelleme annyira…semmilyen, azon túl, hogy „megvédek minden alattam szolgálót”, hogy az már fáj. Előző részekben nem volt fontos a jellem, de amikor bejátszásokban külső szemmel látjuk a karakterünket kommunikálni másokkal (amibe az egész játék alatt egyszer sincs egy pillanatra se beleszólásunk), akkor már elengedhetetlen, hogy minimális szinten karakteres legyen. Talán ide fér bele, hogy a motion capture-ben is egy picit csalódtam. A karakterek arcai eszméletlenül szépek, de a szájmozgásukon kívül nincs elég mimikájuk, hogy élethűek legyenek, és néhány karakter tényleg csak addig van a játékban, hogy egy-egy liftezés között két mondatot szóljon. Aztán sajnálni kéne, amikor meghal. Pedig a nevét se jegyeztem meg, mert azt hittem, amikor kb. háromszor találkoztam vele, hogy csak egy töltelék karakter, hogy ne kussban legyen a karakterünk, amíg eljutunk A pontból B pontba.

És akkor az igazi csalódás: Jon Snow, akarom mondani Admiral Salen Kotch. A játék elején bevágódik, mint az egyik legvagányabb főellenség a COD szériában, igazi, valamennyire még meg is érthető motivációkkal, karakterisztikákkal, és ami a legfontosabb, hiába egy számítógépes modell, mégis puszta kisugárzással. Aztán eltűnik. Mármint… személyesen percek alatt ott volt az Európén, tehát a kapcsolatai baromi jók voltak, hatalmas taktikus, a semmiből is előnyt képes kovácsolni, erre a karaktere kimerül abban, hogy pár videón benyögi nekünk, hogy „meg fogtok halni!”. Még a legfigyelemreméltóbb teljesítményét is sikerült bénán kivitelezni. A Föld lég(és űr)védelmi ágyúival szétlövette a földi flottát és bevágódott elfoglalni a teljes bolygót, ha mi nem szólunk közbe. Sajnos a játékban ez is alig jött úgy le, hogy ő egy briliáns elme lenne, túlságosan lefoglalt egy kis „fő gonosz” – akinek a nevét kb. akkor tudtam meg és azóta se emlékszem rá – kergetése. Na DE! Végre a hajóján vagyunk és konfrontálódhatunk ezzel a karizmatikus, határozott, elkötelezett emberrel! Vagy csak hackeljünk meg egy robotot a hídon, robbantsuk a képébe, és várjuk meg a maradék két mondatát, amit még ki tud nyögni… Meh, na mindegy. Ami ezután történik, egy öngyilkos támadás a Mars ellen, ahol végül a teljes legénység feláldozásával sikerül az űrhajókikötőjüket felrobbantani, ezzel súlyos csapást mérve rájuk és szinte biztos nyereséget garantálva a Föld egyesült erőinek.

Olyanokba már szinte értelmetlen is belemenni, hogy a mellékküldetések, amikben elvileg Kotch tisztjeit tesszük el láb alól, semmit sem adnak a végkimenetelhez, így ezek teljes mértékben opcionálisak, csak mégis szép lett volna valami kis újítás, mert így egy ilyen kurta történettel, hogy bedob egy konfliktus közepébe, majd belehalunk a konfliktus közepébe, és megy tovább a konfliktus, egy rendkívül lezáratlan érzést hagyott maga után. Hogy azért jót is szóljak róla, a mellékküldetések nagy része (kivéve talán az űrhajós csatákat) elég szórakoztató és változatos volt, az űrbéli csaták mechanikája szerintem remekül szerepel, nagyságrendileg rendben van a technológiai tudományos háttere, nyilván sci-fi elemekkel megspékelve a határokat feszegetve.

Összességében tehát az Infinite Warfare nem egy rossz játék. Csak itt lett volna egy remek lehetőség arra, hogy egy baromi jó játékot elkészítsenek és valahol a stúdióban abban maradtak, hogy inkább ne. Nem futottam neki nagy elvárásokkal, tényleg csak reméltem, hogy legalább Kotch karakterével valamilyen szinten lenyűgöznek, de még abban az egy pontban is csalódás kellett, hogy érjen. Gondolom kellett az erőforrás az űrzombikra. A játék tehát, ahogy mondani szokás, „szódával elmegy”, ha nem sajnálja rá valaki a szabadidejét, vagy még nem égett ki a Call of Dutyk multiplayereitől, akkor el lehet vele lenni, de ha valamivel jellemeznem kéne, úgy tudnám összefoglalni, hogy a játék egy kihasználatlan alkalom volt.

u.i.: Ja, és eszméletlen pofátlanság volt, hogy a felújított Modern Warfare-t csak az Infinite Warfare-rel együtt lehetett megkapni, látszik mennyire bíztak a játék sikerében.