Bizonyára sokan ismerik azt a mondást, miszerint „az ellenségem ellensége, a barátom”. Ez a kijelentés amennyire bugyutának hangzik legalább annyira igaz is. Hiszen ha valakinek van egy ellensége, akinek ezenkívül is van egy vagy akár nem csak egy másik ellensége is, akkor azoknak ajánlott lehet összefogni a közös ellenség ellen. Ez a fajta gondolatiság pedig számos alkotásban meg szokott jelleni, ilyen vagy olyan módon. Mint például a jelen cikk alanyául szolgáló regény sorozatban is.
Kezdjük azzal, hogy a Netflix Hihetetlen (2019) minisorozata óta nem adott ki ilyen társadalmilag fontos és erős produkciót. A Kamaszok felütése nem egy hétköznapi eset, ugyanis egy tizenhárom éves tinédzsert és családját követjük nyomon, miközben előbbit gyilkossággal vádolja a hatóság. A készítők között van Philip Barantini (Forráspont) rendező és Jack Thorne (A segítség) forgatókönyvíró, emellett olyan színészek adták a nevüket a projekthez, mint Stephen Graham (Blöff). A sorozat célja felhívni a figyelmet az internetes zaklatásokra, a tinédzsereket érő veszélyes internetes tartalmakra és a szülő-gyerek kapcsolatra. De miért is ennyire fájó nézni a Kamaszokat?
Volt egy időszak, amikor a BioWare neve egyet jelentett azzal, hogy valami grandiózus játékot várhatunk. Egy időszak, amikor az RPG zsáner konkrétan koronázott királyai voltak. Ennek a korszaknak a csúcsán született egy olyan trilógia, ami azóta is meghatározza a játékipart. Szerintem már mindenki kitalálta, hogy a Mass Effect-ről van szó. Az eredeti trilógia már önmagában is kvázi tökéletesnek volt mondható, de majdnem kereken négy éve, az EA és a BioWare úgy döntött, hogy korunk elvárásai szerint felújítja és egy komplett kiadásban újra kiadja Legendary Edition. És bár már nem mai darab, a Mass Effect önmagában van annyira örökzöld, hogy egy visszaemlékező írásban szólnék róla.
Gondolom sokak vágya volt kicsiként, hogy Indiana Jones bőrébe bújva elveszett civilizációk nyomába eredjenek, miközben számtalan kalandba vesznek részt. Jó hír, hogy ezt immár a nappalinkból is megtudjuk tenni, hála a 2020-ban megjelent Arnak elveszett romjai társasjátéknak. Amelynek a legelső kiegészítője az Expedícióvezetők kiegészítője immár újra kapható a Gémklub kínálatában magyarul, ráadásul nyáron érkezni a harmadik bővítés is a játékhoz, illetve egy bigbox tároló is, hogy minden jóság egy helyen elférjen. Ezek apropójából pedig előszedtük a játékot, hogy meglessük, hogy miért is tartják egyik legjobb társasjátéknak a műfaján belül.
„Dedicated to Sergio and Don” – olvasható a Nincs bocsánat (1992) című antiwestern végén. Clint Eastwood (Mr. Western) a két kolléga-barát-mentor nevének az említésével – a háttérben az alkony közelségét jelző lebukó Nappal, – búcsúzik egy korszaktól, egy messzeségekbe nyúló helyszíntől, egy műfajtól, de leginkább egy halott (és egyébként rendkívül hamis) szellemiségtől, ami közrefogta, megépítette és táplálta azt a bizonyos vadnyugatot. A feltámasztására ugyan lehet kísérleteket tenni – néha akár még sikereseket is (Fegyvertársak (2003), Bone Tomahawk (2015)) -, de alapvetően kevés érdemi eredményt felmutató tevékenységről beszélünk, amikor a modern westernfilm-gyártásról beszélünk.
Mint égen a csillag, annyi film van már Hollywood repertoárjában ozokból a történetekből, ahol a mesterséges intelligenciák saját öntudatra ébrednek. Én, a robot, Ex Machina, Páncélba zárt szellem (1995), a videójátékok világából a Detroit Become Human… csak, hogy néhányat említsek ebből a tematikából. A fontos különbség a felsorolt művek és az Elektronikus állam között az, hogy ezek jók is.
Nagyon sokáig a képregény adaptációk világa lekorlátozódott a különböző Marvel és DC alkotásokra, a műfaj egyéb képviselői pedig nem igen tudtak labdába rúgni mellettük. Ám egy idő után a két nagyágyú fénye megkopott és mélyrepülésbe kezdtek a mozik vásznain, illetve a tévék képernyőin. Ekkor lépett színre a Prime Video, amely ledöntötte a korlátokat, és merőben új irányba terelte a képregény adaptációk világát. Nemcsak friss életet lehelt a műfajba, hanem a Marvel és a DC egyeduralmát is megtörte. A streamingóriás a The Boys-szal az élőszereplős alkotások terén aratott sikert, míg animációs fronton Robert Kirkman Invincible című sorozatával szerzett hírnevet. A széria nemrég fejezte be harmadik évadát, de vajon képes volt-e megtartani a korábbi évadok szórakoztató, illetve zseniális színvonalát?
Szerintem a legtöbben egyetérthetünk abban, hogy az okos technológiák és AI rendszerek fejlődése meghatározó manapság, és továbbra is a legnagyobb kérdéseket és titkokat ez a téma rejti magában. Izgatottsággal és félelemmel kísérjük végig az újdonságok debütálását a piacon és elgondolkozunk azon, mi lenne, ha ezek az eszközök egyszer öntudatra ébrednek. A 2025-ben érkezett Cassandra című minisorozat is ezt a témát kívánja meglovagolni, azonban egy másik megközelítésből.
Vannak, akik hisznek az asztrológiában, és vannak, akik szerint szemenszedett hazugság, és csak általános dolgokat puffogtatnak, ami mindenkire igaz. Általában mindenki ilyen feketén és fehéren kezeli ezt a kérdést, pedig biztos van szürke is. Nem, nem azt mondom, hogy a pletykalapok asztrológia rovatában ész nélkül hinni kell. Mai napra példának okáért azt írta nekem, ne vitázzak olyan dologban, ami nem az én ügyem. Igen, ha csak végig megyek az utcán, jó pár emberrel tudnék vitázni. Szóval nem volt nagy előrejelzés. De talán mégsem akkora hülyeség, ha ennél mélyebbre nézünk.
„Magyar urak jőnek Buda városába…”. Talán sokunknak ugranak be a Mesék Mátyás királyról rajzfilmsorozat főcímdalának sorai, ha a hollócímeres famíliáról hallunk. Ha pedig van olyan életút, amely igazán nagyszabású, epikus feldolgozásért kiált, az bizony a törökverő Hunyadi Jánosé, akit úgyis emlegettek, mint a „Hadak villáma.” A Hunyadi képében minden idők legdrágább magyar mozgóképes vállalkozása született meg, de vajon áttörést hozott a szériára fordított hatalmas erőforrás és a nemzetközi koprodukció?
