A Totoro után folytatjuk Miyazaki mester műveinek bemutatását. Ahogy haladunk az időben előrébb, láthatjuk, hogy a mester egyre jobban távolodik a gyermekmeséktől és fokozatosan nagyobb hangvétellel szólítja meg a felnőtt korosztályt történetileg és üzenetileg egyaránt. Miyazaki Hayao munkásságának egyik legmeghatározóbb alkotása kerül a mai napon bemutatásra, ez nem más, mint A vadon hercegnője (Mononoke-hime, 1997).
Folytatjuk Miyazaki cikksorozatunkat. Immáron magukkal a művekkel fogunk foglalkozni és általuk mutatjuk be a mester munkásságát napjainkig. Miyazaki Hayao (mint ahogy azt sorozatkezdő posztunkban is leírtuk) 1985-ben alapította a Ghibli Stúdiót, hogy otthont adjon saját életművének. Ezek az évek adták az alkotó önálló szárnypróbálgatásainak a teret és az időt, és a sikerre nem kellett sokat várni. 1988-ban elhozták rajongók százainak a Tonari no Totoro, azaz a Totoro – A varázserdő titka című művüket. Kövessük végig, mi adta az akkori világ generációjának az alapot világunk megismerése felé!
Napok óta terjed az interneten az a videó, melyben ismét előveszik a régi klasszikust, a Star Wars franchise-t. Ezúttal azonban új köntösbe öltöztették szeretett történetünket. Paul Johnson animés stílusban mutatja be a lázadók és a birodalom közötti harcot, amely dinamikus, látványos és élvezetes is egyben. Aki ismeri a Cowboy Bebop, illetve a Trigun című (itthon is nagy sikereket elért) animéket, annak egyből átjön a hasonló bemutatásmód, melyet ez a rövidfilm képvisel. Paul Johnson (akinek animátori munkája többet között a Tini Nindzsa Teknőcök és a Pokoli szomszédok mesefilmek megvalósítását is eredményezte) kitört a megszokott lázadó oldali történetszálból, és ezúttal a Birodalom harcosainak oldaláról közelítette meg a két fél közötti háborút. Az egész produkció látványilag és effektileg nagyon szép és igényes, és emellett teljesen részletes. Érdemes megfigyelni például az ütközet előtti előkészületek snittjeit, valamint a karakterek és technológia kidolgozását. Maga a zene is figyelemreméltó, mely Zakir Rahman nevét jegyzi, aki ezelőtt videojátékok zenéit komponálta, ám itt is maradandót alkotott. Ezt a művet mindenkinek ajánlom, főleg a téma rajongóinak, mert ez a short film egy teljesen új élményt kínál.
Február 22-én osztják ki az Oscar-díjakat, és a főbb kategóriák jelöltjeit már betéve tudjuk, éppen ezért érdemes pillantást vetnünk a kevesebb figyelmet kapó kategóriákra, mint például a Legjobb animációs filmek, melynek nagy esélye Isao Takahata 2013-as animációs filmje, a The tale of princess Kaguya. A Ghibli stúdió utoljára 2002-ben vihette haza ugyanezt a díjat Hayao Miyazakinak köszönhetően a Chihiro Szellemországban filmmel, és most újra megvan az esélye, hogy Takahata, aki sokaknak a Szentjánosbogarak sírja miatt lehet ismerős, ismét sikerre vigye a stúdiót. Kis érdekesség, hogy miután Miyazaki bejelentette nyugdíjba vonulását, a Ghibli hivatalos közleménybe tudatta a világgal, hogy egy időre leállnak a gyártással.
Oldalunk régen publikált utoljára japán animét. Projektjeink között szerepelt a Chihiro szellemországban, az 5 Centimeters per Second és Az idő fölött járó lány. 2014-ben is kerültek ki maradandó alkotások a japán stúdiókból, ám ennek ellenére mégsem a tavalyi esztendőből választottam művet bemutatásra, hanem a 2012-2013-as évek egyik legmeghatározóbb lélektani krimijét szeretném most górcső alá venni, ez pedig nem más mint a Psycho-Pass, azaz a Saiko Pasu (2012-2013).
Tim Burton pályája kezdetén még a Disney kiskatonája volt, amikor megfogalmazódott benne a Karácsonyi lidércnyomás ötlete. A stúdiónál eleinte elvetették az ötletet, ráadásul az 1982-ben írt vers alapján továbbszőtt történetet csakis stop-motion technikával volt hajlandó elkészíteni, amiben szintén nem láttak fantáziát. Burton mégis hitt Jack Skellingtonban, ezért Henry Selicknek adta át a rendezői széket, ám előtte Michael McDowell-lel és Caroline Thomsonnnal összehozták a forgatókönyvet. A film elkészültét hosszas munka előzte meg, a Disney mégis beadta a derekát, így a Karácsonyi lidércnyomás 1993-ban debütált a mozikban. Nehéz lenne műfajánál megragadni az egész estés animációs filmet, hiszen szokás bábfilmként vagy karácsonyi – halloweeni musical horrormese egyvelegeként is emlegetni. A besorolásnak szinte csak a képzelet szabhat határt.
Azt mindig is tudtuk, hogy az ember a bonyolult teremtmény. Ez érzelmeink sokszínűségének is köszönhető. Na, de mi történik egy kisgyerek és a szülei fejében, miközben vacsoránál beszélgetnek? A lenti ízelítőben az érzelmek alakot öltenek és együttes erővel próbálják megoldani gazdájuk ügyes-bajos dolgait. A Pixar jövőre egy eredeti ötlet alapján fog nyáron berobbanni a mozitermekbe.
A Lucasfilm Ltd. jövő évi nagy dobása a Strange magic egész estés animációs film lesz, aminek a történetét maga George Lucas írta és Shakespeare Szentivánéji álma ihlette. Az erdőbeli királyság tündérek, manók, törpék és más apró lények otthona, míg a sötét területeken a koboldok és más gonosz lények uralkodnak. Az erdő lakói eddig soha nem merészkedtek ki saját területeikről, azonban egy rejtélyes, hihetetlen erejű varázsital hatására mégis elhagyják otthonaikat. Az animáció az utóbbi 6 évtized legnagyobb slágereit vonultatja fel, és olyan színészek szolgáltatják majd hangjukat a karaktereknek, mint Evan Rachel Wood, Allan Cumming, Kristin Chenoweth és Alfred Molina. A mozikban január 23-án debütál.
Bár kedvelem az animékat, nem ezekkel kelek és fekszem. A „kötelező” Miyazakikon túl szeretem a Ghost in the Shell-sorozatot, és a Death Note élőszereplős trilógiáját (igen, az L – Change the Worldöt is), de fanatikus rajongónak egyáltalán nem vagyok nevezhető, ugyanakkor nem zárkózom el semmilyen széria elől (pl. Elfen Lied). Egy imdb-s rutinböngészés során akadt meg a szemem Az idő fölött járó lány rövid összefoglalóján, így nem sokkal később meg is néztem. Nem egészen olyan volt, amire számítottam, ám ez semmit nem von le az értékeiből.
Őszintén szólva, nem különösebben kedvelem a Pixar filmjeit, igaz, nem láttam az összeset, de amit igen (Toy Story, Wall-E, A hihetetlen család, Szörny Rt., Némó nyomában, Egy bogár élete), azokról többnyire hasonló a véleményem: számomra túl giccsesek és szájbarágósak. Hiába a döbbenetes látvány és az animáció, a vicces gegek és a jópofa figurák, azért mégis csak sablonokból építkeznek ezek a produkciók, és a cselekmény, a dramaturgia, ill. minden fordulat kiszámítható, csakúgy, mint a kötelező hepiend és a nagy, amerikai tanulság. Nincs ezzel persze semmi baj, hiszen minek kellene egy évtizedek óta bevált recepten változtatni, ha a közönségnek – és pláne a gyerekeknek – tetszik, ám szubjektíven nézve továbbra is úgy vélem: ha az ember látott egy Pixar-filmet, akkor látta az összeset. Nincs ez másképp a Fel!-lel sem, de persze hozzá kell tenni, hogy ez távolról sem jelenti azt, hogy a film rossz lenne. Sőt.
