Mint égen a csillag, annyi film van már Hollywood repertoárjában ozokból a történetekből, ahol a mesterséges intelligenciák saját öntudatra ébrednek. Én, a robot, Ex Machina, Páncélba zárt szellem (1995), a videójátékok világából a Detroit Become Human… csak, hogy néhányat említsek ebből a tematikából. A fontos különbség a felsorolt művek és az Elektronikus állam között az, hogy ezek jók is.
A 15. Frankofón Filmnapok keretében másfél héten keresztül elképesztően szerethető és sokszínű francia ajkú alkotásokat láthattunk. A huszonhárom filmen keresztül nyolc ország képviseltette magát, köztük Franciaország mellett például Kanada, Marokkó, Belgium és Svájc. Utóbbi egy A 15. Frankofón Filmnapok keretében másfél héten keresztül elképesztően szerethető és sokszínű francia ajkú alkotásokat láthattunk. A huszonhárom filmen keresztül nyolc ország képviseltette magát, köztük Franciaország mellett például Kanada, Marokkó, Belgium és Svájc. Utóbbi egy lehengerlően szórakoztató alkotással nyűgözte le a telt házas Uránia közönségét, amelynek Díszterme harsogott a nevetéstől, miközben a többnyelvűség és a közvetlen demokrácia témakörében gondolkodtatott el.
Mi a legrosszabb, ami történhet, ha életed szerelmével egy világtól elzárt luxusvillában töltesz egy baráti összejövetelt? Elvégre minden adott a kikapcsolódáshoz: buli éjjel-nappal, végtelen étel és ital egy festői tájkép ölelésében, a külvilág pedig mintha sosem létezett volna. Valami azonban mégsem stimmel. Furán néznek rád – kifejezetten megvetően –, és talán nincs is olyan mozdulatod, amelyet ne kísérne egy megsemmisítő pillantás. Válaszokat persze keresve sem találsz, mígnem az egész szituáció odáig fajul, hogy a ház tulajdonosa, egy rejtélyes orosz milliárdos, rád mozdul. Te pedig ösztönösen megvéded magad, hiszen nincs más, aki segítsen. Ekkor végre kiderül rólad az igazság.
Pong Dzsunho megszállott filmes. Na nem abban az értelemben véve, mint néhány kollégája akik bizonyos körülményekhez ragaszkodnak a filmjeik forgatásai során, például csak minimális CGI-t használnak, ha tehetik, hanem inkább abból a szempontból nézve, hogy a rendező ugyanazon témára már a sokadik filmjét készíti el. Ez persze kicsit sem veszélytelen vállalkozás, mivel bármennyire is legyen a választott téma szerteágazó ezernyi pontból körül járható, fennáll a veszélye, hogy az alkotó belefut az önismétlésbe.
Amerikában nem telhet el év Stephen King-adaptáció nélkül, amivel semmi bajunk nem lehet, elvégre ennél csak keserűbb dolgok történhetnek a nyugati-parti filmgyártásban. No persze, a töménytelen mennyiségű filmből, sorozatból, játékból, ami a regényeiből és novelláiból elkészült, jócskán született fércmű is – azért az éves horrorfelhozatalt mindenképp felpezsdítik, gazdagítják a veterán szerző agyszüleményei. A legújabb példa erre az 1980-as novellából inspirálódó A majom című horror, ami egyáltalán nem nevezhető fércműnek, de az olyan klasszikusok közé sem fog emelkedni, amikre évek távlatából gondolnak vissza a műfaj rajongói.
Az idei Oscar-gálára közeledve a legtöbb filmes diskurzust egy francia direktor spanyol nyelvű musical-je generálta: Jacques Audiard rendezésének világpremierje a Cannes-i Filmfesztiválon kapott helyet, aminek a zsűri díját is megnyerte, illetve a legjobb női alakításért járó díjat a film négy szereplője (Karla Sofía Gascón, Selena Gomez, Adriana Paz, Zoe Saldana) megosztva kapta meg. A díjeső a filmet azóta sem kímélte, az Európai Filmdíjátadón öt elismerést sepert be (közöttük a legjobb európai film díját), a tíz Golden Globe jelöléséből pedig hármat sikerült győzelemre váltania. Tizenhárom Oscar-jelölésével (olyan kategóriákban, mint a legjobb film, legjobb női főszereplő, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb rendező; a legjobb eredeti dalért kétszer is jelölték) messze az idei legtöbb jelöléssel büszkélkedhet, mi több, immár az Emilia Perez lett minden idők legtöbb jelölését begyűjtő nem angol nyelvű filmje. Ennek ellenére mégsem beszélünk diadalmenetről, mert a film számos irányból kapott erős kritikákat, és több botrány is hozzátapadt az elmúlt hónapokban, így erősen kétségessé vált az Oscaron való sikere.
Amerika kapitány (vagy Steve Rogers?) az MCU húzóneve, Pókember után és Vasember mellett a Marvel legismertebb és legnépszerűbb képregénykaraktere. A filmes univerzumban művésznevén az első bosszúálló, a Bosszúállók szellemi vezetője, a szuperhősökből verbuválódott csapat lelkiismerete. Mint évtizedes popkulturális jelenség, és mint a Chris Evans által évtizedig megformált karakter is megkerülhetetlen. Hozzá fűződtek a filmes univerzum legerősebb és legfontosabb (hiszen falkavezérként önálló kalandjai is kihatással voltak az egész falkára) felvonásai.
Az A brutalista a közelgő 97. Oscar-díj egyik legnagyobb esélyesének számít a maga 10 jelölésével. Ezért, és természetesen a magyar vonatkozások miatt is érdemes picit elmerülnünk a film impozáns világában.
Loboncos haj, napszemüveg, rossz szabású ruhák, egy gitár, szájharmónika és persze egy utánozhatatlan hang. Bob Dylan zsenije méltán került a zeneművészet Pantheonjába, ám meg lehet e fogni ezt a titokzatos figurát egy életrajzi filmen keresztül? James Mangold mozija, a Sehol se otthon (A Complete Unknown) erre tesz kísérletet, az eredmény pedig az utóbbi idők talán legjobbja a zenész-biopic darabok sorában.
A Raimi Maleknek Oscar-díjat érő Bohém Rapszódia óta Hollywood csak úgy ontja magából az újabbnál, újabb zenészekről szóló biopiceket, ám ezeket közelebbről megvizsgálva nyilvánvaló, hogy a legtöbbjük, a Bohém Rapszódiát is beleértve, nem jobb egy erősen közepes mozinál. Ezek közül talán a kivételt egyedül az Elton John viharos életét feldolgozó Taron Egerton-féle Rocketman volt az egyetlen üdítő kivétel, amely nem volt félsz a hírnév és az azzal járó csillogás mögé és benézni. Ami olykor közel sem olyan szívmelengető vagy épp családbarát, mint ahogyan azt sokan képzelik. A Better Man: Robbie Williams előbbihez hasonlóan épp ugyanezt szeretné elénk tárni, ám ezúttal egy jókora csavar kíséretében.
