Sok évvel ezelőtt egy titokzatos búzatáblán egy római harcos simította végig a kezét, és ezzel útjára indult minden idők egyik legnagyobb történelmi kalandfilmje, a Gladiátor. Ridley Scott eposzának hőse, Maximus azonban sírba szállt, és úgy tűnt ezzel az esetleges folytatás lehetősége is. Ám a brit rendezőlegenda máshogy gondolkodott és végül hosszas küzdelem és számos zsákutca után végül elkészült a Gladiátor II. De minek?
A filmipar valamiért késztetést érez arra, hogy minden évben kihozzon valamilyen nagyszabásúnak szánt Télapós filmet. Emiatt viszont Télapó figurája egy másik olyan karakter, amivel szinte már mindent is megcsináltak. De így konkrétan tényleg mindent és mindenhogyan. Legutóbb például valamiért egy kiégett és életunt alkoholistát csináltak belőle, aki bizonyára látta a John Wick filmeket és kedve támadt utánozni a benne látottakat és ebből lett a Vérapó című film. Idén viszont feltehetően már egy jóval családbarátabb megközelítést szerettek volna kihozni. Azonban elirigyelve a szuperhősfilmek sikerét ezúttal Télapó kapott egy afféle Marveles megközelítést, az így létrejött alkotást pedig elkeresztelték Red One-nak, ami idehaza A hullahó akció címen került be a mozikba. Egyébként funfact, hogy amúgy tényleg van egy olyan képregény, amiben Télapó valóban egy szuperhős. Na de akkor vissza a filmre.
Legalábbis ezt állítja a Dennis Quaid által alakított ripacs médiamogul (a beszédes nevű Harvey), amikor széles vigyorral az arcán közli az ötvenéves Elisabeth Sparke-lel, hogy az öregsége miatt többé már nem tartanak igényt a televízióban a testformáló szolgálataira. Az egykori híresség számárra felfoghatatlan és elfogadhatatlan az idősödéssel együtt járó fizikai változás, ezért olyan útját választja a megfiatalodásnak, ami szó szerint és átvitt értelemben is beláthatatlan következményeket művel a testével.
Shyamalan az egyik legizgalmasabb filmkészítő Hollywoodban: az a rendező, aki ha rossz filmet is ad ki a kezei közül, akkor is jó nézni. Szimplán a kvintesszenciális shyamalansága miatt, habár az utóbbi két évtizedben a munkái nagy része hagyott kívánnivalót maga után a minőség terén. Az indiai származású rendező első korszakát még kifejezetten szerettem, legismertebb filmje, a Hatodik érzék megjelenése óta filmtörténeti klasszikussá érett. A shyamalanság alatt a filmjeiben mindig jelenlévő misztikumra gondolok, a ködöt hirtelen eloszlató nagy csavarokra és a mögöttes tartalomra, mivel szinte mindig megbújik valami jobb esetben szívfacsaró, rosszabb esetben szirupos tanulság a képsorokban.
A 2019-es Joker folytatása talán az egyik legjobban várt film az idei mozis blockbuster felhozatalban. Az első rész egy milliárd dolláros bevételén anno mindenki meglepődött, de a kritikai visszhang sem maradt el a Todd Philips (Másnaposok) rendezte és Scott Silver által írt DC gonosztevő újabb interpretációjával szemben. Számos díjat, mint például a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Arany Oroszlán díját és tizenegy Oscar-díj jelölést is bezsebelt. A nagy sikert látva mégsem volt tervben a folytatás. Todd Philips nyilatkozataiban hangsúlyozta, hogy ez számára egy filmes projekt volt és nem akar többet elmondani Joker karakteréről.
A címszerepet játszó Joaquin Phoenix felvetette az esetleges újabb felvonás ötletét. Todd Philips és Scott Silver végül kötélnek álltak és megszületett a nagy sikerű Joker történet újabb stand-up előadása, ami a Joker: Kétszemélyes téboly címet kapta. A régi Warner Bros. rajzfilmek előtt tisztelgő cold opening (hideg nyitás) megismerteti velünk Arthur Fleck állítólagos kettős személyiségét, amit az első részben ismeretes gyermekkori bántalmazások miatt hozott létre magának, egyfajta védelmi mechanizmusként. A cselekmény eme tényállásra helyezi a hangsúlyt.
A görög weird hullám felkent pátriárkája, Yorgos Lanthimos a kilencedik játékfilmjével, mint a Bibliából ismert tékozló fiú az atyjához, úgy tért vissza ő is a korai sikereit behúzó topikjához és több év kihagyás után ismét az emberi dominanciáról készített filmet, egy triptichon formájában.
Alonso Ruizpalacios mexikói filmrendező egy 1950-es években íródott színdarab adaptálásával csatlakozott a mostanában divatossá vált ’’főzős-filmek” adrenalinpörgéses táborába, hogy egy mikroverzumon keresztül meséljen a életünket körülölelő ábrándokról.
David Chase a Maffiózók (The Sopranos) című sikersorozattal nem csupán egy kiváló gengszterszériát alkotott, hanem megágyazott a 2000-es évek sorozatreneszánszának. De hogyan született meg a mára kult-státusznak örvendő eposz a Soprano-családról? Erre ad választ az HBO kétrészes dokumentumfilmje, a Maffiózók atyja: David Chase.
A túlvilág vagy még inkább a halál és az azutáni esetleges élet kérdése mindig is sokat foglalkoztatta az alkotókat. Ezt hol komolyabb, hol kevésbé komolyabb stílusban szokták bemutatni. Viszont vannak olyan esetek is, amikor az adott alkotó bár komoly mégis szórakoztató módon nyúl ehhez a témához. Ilyen alkotó például Tim Burton is, akinek kifejezett védjegye a komor gótikus stílus, amit valahogy mégis szórakoztató formában képes bemutatni a közönség számára. A Beetlejuice pedig talán az egyik leghíresebb ilyen alkotása. Habár bevallom sose értettem igazán, hogy miért is került kultstátuszba ez az alkotás, viszont a belőle készült mesét kifejezetten kedveltem. Na most, valamiért a Warner és persze feltehetően maga Burton is úgy érezte, hogy így több, mint harminc év után készítenének egy folytatást is ennek a filmek. Jobbára az eredeti szereplő gárdával. A végeredmény pedig messze nem olyan rossz, mint amire sokan számítottak.
Tartozom egy vallomással, miszerint az Alien konkrétan a második kedvenc franchise-om. Az első egyébként a Star Wars, még így az Acolyte ellenére is. A sort pedig a Mass Effect folytatja, de ez most mellékes. Egyszerűen imádom ezt az alkotást. A kvázi számozott filmeket oda vissza láttam. Méghozzá rendezői változattal is. Az Alien vs Predator is tetszett. Aminek szintén megvan a rendezői változata. Illetve speciel én azok közé tartozom, akiknek még a Prometheus és a Covenant is tetszett. Valamint számos Alien-es könyvet is olvastam, ami közül néhányról van is cikk az oldalon. Emellett a videojátékokkal is játszottam vagy legalábbis végigjátszások formájában megnéztem őket. Szóval ha valaki, akkor én nagyon vártam már az Alien: Romulus-t. Aminek így bevallom a megnézése után nem igazán értem, hogy miért ez lett a címe, de tudjuk be jól hangzó marketing szövegnek.
