Wes Craven 1996-ban elindította rögös útján a kezdetben sikeresnek bizonyuló, de pár évre rá nagyon hamar önismétlővé és felszínessé váló posztmodern, populáris, de mindenekelőtt horrorfilmes hullámot. A kezdeti filmek – élükön a Sikollyal – viselték az önreflexivitás, az intertextualitás, a műfaji hibridizáció (ami ebben az esetben a horror és a vígjáték volt) és az irónia meghatározó és eklatáns jegyeit, miközben képesek voltak arra, hogy szórakoztatóak tudjanak maradni, eredetinek hassanak és a kikacsintások mellett sima slasher-ként is tudjanak működni. A Scream – a rendező személye által – ezeket a jellemzőket még meg tudta fejelni valóban feszült és ijesztő jelenetekkel (a film eleji telefonbeszélgetés ilyen szempontból az egész széria csúcspontjának tekinthető), továbbá sugárzott belőle Craven kettős és önellentmondásokban gazdag viszonya a horror zsáneréhez. A folytatás a tipikus második filmeknek állított szobrot, a harmadik rész a komor trilógiák lezárásaként és az emberiség lobotómiát követelő eszközeként értelmezte saját magát. 2011-ben a Sikoly 4 sikeresen beverte az utolsó szöget a remake-k koporsójába és sokáig úgy tűnt, hogy Ghostface végleg leadta az álarcot Freddy Krueger kesztyűje és Jason Voorhees hokimaszkja mellé. Mint derült égből a villámcsapás, olyan nem várt, elsöprő erővel csilingelt a pénztáraknál, illetve vált a kritika kedvencévé az angol címén csak szimplán Scream-re keresztelt, az elmúlt években divatossá vált legacyquel-ek paródiájaként funkcionáló ötödik epizód (2022). Nem is kellett sokat várni ahhoz, hogy a hatodik alkalommal csörögjön az a bizonyos telefon.
(tovább…)Kétségkívül van egy szándék, ami a klasszikusnak számító gyerekmesék újbóli feldolgozására per modernizálására irányul. Ennek természetesen a legfőbb élharcosa a Disney, ám szép lassan a többi stúdió is igyekszik felzárkózni. Az már persze más kérdés, hogy ezeknek az alkotásoknak milyen lett a minősége vagy éppenséggel milyen lesz. Viszont ebből a trendből természetesen a Micimackó széria sem maradhatott ki, amiről talán kevesen tudják, de konkrétan a harmadik legértékesebb médiabrand. Igen, többet ér, mint a Star Wars. Arra azonban feltehetően senki sem számított, hogy egy kőkemény R besorolású, ami idehaza a 18 karikás besorolás horror filmet csinálnak belőle. Ez pedig legalább annyi embert eltántorított tőle, mint amennyit kíváncsivá tett, köztük egyébként jómagamat is.
(tovább…),, Where am I from? I am… from You! “
Az erőd (The Keep; 1983)
Románia a film több, mint százhúsz éves történelme során számtalan alkalommal szolgált a különféle történetek változatos helyszínéül. Lugosi Béla itt rémisztette halálra a gyanútlan brit ingatlanügynököket (Drakula;1931), ezen a helyen üldözte a Szellemlovas a neki nem tetsző, démoni egyéneket (A Szellemlovas 2 – A bosszú ereje –;2011), Cristian Mungiu filmrendező a fontos és – sajnálatos módon – át nem beszélt társadalmi dilemmák megvitatására Bukarestet választotta a 4 hónap, 3 hét, 2 nap (2007) produkció színtereként. Még Stanley Kubrick is jelentős szerepet tulajdonított az országnak a hosszú éveken keresztül dédelgetett, de sajnos végül meghiúsult álomprojektjének, a Napóleonnak a kapcsán. Van valami misztikus, valami ősi azokban a köves utakban, a sűrű ködtől eltakart hegyekben, a vad, nyirkos völgyekben, a gyors folyású, kavicsos partú folyókban, a sötét erdők melletti magányos falvakban, ahol a vonzalom és a taszítás kéz a kézben járnak együtt. Ezt a fajta ember- és természetfeletti érzést akarta átadni F. Paul Wilson, amikor 1981-ben megírta a nagy sikerű The Adversary Cycle fantasy- és horrorsorozatnak az első, The Keep címet viselő darabját. Két évre rá Michael Mann lecsapott a könyvre, hogy megfilmesítse életműve leggyengébb és legmegosztóbb munkáját.
(tovább…)Ezt is megértük: Sylvester Stallone nem tért vissza Rocky szerepére a Creed harmadik részére, így Adonisnak (Michael B. Jordan) először kell bizonyítania a ringben úgy, hogy idős mestere nem tudja őt ellátni tanácsokkal. Arról, hogy Stallonénak milyen nézeteltérései voltak Jordannel, és miért nem tért vissza a trilógia harmadik részére, több cikk megtalálható az interneten, nem is szeretnék ezzel foglalkozni. A történet szempontjából különben is teljesen logikus a távolmaradása, hiába volt prominens szerepe a széria első két részében. Adja magát a párhuzam: ahogyan Donnynak Rocky nélkül a ringben, úgy Johnsonnak Stallone nélkül, immáron rendezőként, a kamera mindkét oldalán helyt kell állnia.
(tovább…)Az emberi képzelőerő vagy még inkább hülyeség kétségkívül határtalan. Azonban olykor a valóság sokkal elképesztőbb és elborultabb dolgokat képes alkotni. Ilyen például a köztudatban csak kokainmedveként elhíresült eset is, ami határozottan megihlete Hollywood-ot is. Habár tény, hogy nem igazán ragaszkodtak az eredeti történet adaptálásához, ami persze önmagában véve még nem feltétlenül baj. Csak érdemes eszerint kezelni ezt az alkotást.
(tovább…)A Hangya jelenleg is mozikban futó új kalandja a Marvel-filmek új fázisát hivatott elindítani. Ebből következően kitüntetett helye van a Marvel-történetek hosszú sorában. Nagy elvárásoknak kell tehát megfelelni, de a Hangya sajnos nem teljesen tudott felnőni a feladathoz.
(tovább…)“I am the last guy in the world that you wanna fuck with.”
Az erőszak utcái (Thief; 1981)
Chicago. Al Capone játszótere. Az a hely, ahol főszereplőnknek, Frank-nek (James Cann) boldogulnia kell, miután több, el nem hanyagolható évet töltött a börtönben. Tisztában van a reménytelen helyzetével, a fogházból való kikerülése után egyből gyémántrablásokba fog a kis létszámú csapatával (köztük a Vörös zsaru árnyékát még nem magán viselő James Belushi-val), hogy a lehető legrövidebb idő alatt megszedje magát anyagilag. Magánéleti szempontból is előrébb akar jutni, a másodperc tört része alatt feleségül veszi az éttermi dolgozót, Jessie-t (Tuesday Weld) és egy szempillantás alatt fogadnak örökbe egy kisbabát. Hirtelen a képbe kerül a tipikus, utolsó meló lehetőségével kecsegtető ajánlat, amit a Leo (Robert Prosky) által vezetett gengszterbanda kezdeményez Frank felé. Elfogadja az ajánlatot, tudja, hogy sietni kell, de nem csak azért, mert a törvény emberei is a sarkában loholnak.
(tovább…)Aronofsky hősei mind magányosak. Szomjazzák a szerelmet, a barátságot, az elismerést, de mindenekelőtt nem akarnak egyedül lenni. Mindegy, hogy egy korokon átívelő szerelmi történetről (A forrás; 2006), egy megkeseredett showman csendes, hétköznapi kálváriájáról (A pankrátor; 2008), vagy magáról az emberiség felszámolásáról van szó (Noé; 2014), a szereplői – akik a legtöbb esetben a saját egojuknak, függőségeiknek, illetve valamilyen, állhatatossággal együtt járó küldetésnek a rabjai – szomjazzák az elkerülhetetlen halál feledését szolgáló boldogságot. Mielőtt végleg átadják magukat az enyészetnek, rendezni akarják az évek alatt felhalmozott dolgaikat. Nincs ez másként a The Whale (A Bálna) főszereplőjének az esetén sem.
(tovább…)A Harry Potter körüli érdeklődés varázslatos módon nem akar megszűnni. Ennek legfrissebb bizonyítéka talán, hogy a frissen megjelent Hogwarts Legacy játékkal a Steam statisztikája szerint több mint 630 000-en játszottak egyszerre. A nagy felhajtásra reagálva összegyűjtöttem a muglik és varázslók számára néhány érdekességet a Harry Potter filmekről.
(tovább…)Nem szeretném elnyújtani ezt a bevezetőt, mivel ez egy újabb tabumentes cikk, amiből egyébként a közeljövőben lesz majd egy másik, méghozzá ezúttal egy könyves cikk. Mindenesetre a rend kedvéért jelezném, hogy ismét egy olyan témáról és egy hozzákapcsolódó alkotásról lesz szó, ami sokak számára esetleg kényelmetlen, felkavaró vagy akár egyenesen visszataszító is lehet. Valamint szokásosan ezek a cikkek meglehetősen szókimondóak is. Szóval ennek tudatában olvassa tovább mindenki ezt a cikket.
(tovább…)