Kevés értékesebb létezik a világon egy igaz és jó barátságnál. Ám amikor mindez véget ér, sebek szakadnak fel és hatalmas űr marad a lelkekben. Martin McDonagh rendezése, A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin) egy olyan fájdalmas témát dolgoz fel, ami minden ember életében, legalább egyszer bekövetkezik.
A Netflix Christian Bale közreműködésével adaptál egy történetet, amiben mellesleg Edgar Allan Poe is megjelenik. Bizonyára sok krimirajongónak nem is kell több, hogy rohanjon megtekinteni a streamingcég idei első nagy dobását.
Sokan és viszonylag sokszor hangoztatják azt, hogy egy gyereknek vagy úgy igazából mindenkinek szüksége van egy barátra. Vagy legalábbis egy olyan személyre, akivel megoszthatja az élete bizonyos dolgait. Ennek egyébként komoly egészségügyi vonzata is van, mind fizikai, mind pedig mentális és lelki értelemben is. Így ha valaki nem tud úgymond organikus barátokat szerezni akkor egyesek szerint még mindig jobb, hogyha az adott illetőnek legalább képzeletbeli barátai vannak. Viszont újabban egyre inkább felmerül annak a lehetősége, hogy képesek vagyunk úgynevezett mesterséges barátok per társak létrehozására is, ami azért valljuk be felvet bizonyos kérdéseket. Erről szól a M3gan is.
A még mindig csak 37 esztendős Damien Chazelle 2014-ben robbant be Hollywoodban a sportfilmes dramaturgiával ellátott zenekari dráma, a Whiplash által, ami rögtön két Oscar-díjjal és két jelöléssel (köztük a legjobb film) büszkélkedhetett, ezenfelül J. K. Simmons is megkapta a legjobb férfi szereplőnek járó aranyszobrot az Akadémiától. A két évvel későbbi Kaliforniai álom a rekordot beállítva már tizennégy jelölésig jutott, és abból hatot sikerült díjra váltania, ami a legtöbb volt az azévi gálán. Harmadik filmje, az Apolló-11 űrhajósa, Neil Armstrong Holdra lépését bemutató Az első ember szintén kritikai siker lett, négy Oscar-jelöléséből a legjobb vizuális effektekért járót nyerte el. Mégis, az elismerést elismerésre halmozó fiatal rendezőígéret a magyar mozikban most debütáló Babylonnal vágta a legnagyobb fába a fejszéjét.
Az biztos, hogy Rian Johnson kapott hideget-meleget (de főleg hideget), miután megrendezte Az utolsó Jediket. Bármennyire is megkopott ázsiója, egyáltalán nem egy tehetségtelen direktorról beszélünk, mint azt sikeresen bebizonyította a 2019-es Tőrbe ejtve (Knives Out) című krimivel. A whodunit formulát remekül alkalmazta, a történet kellően csavaros volt, és a filmben szereplő sztárgárdát hozzáértéssel dirigálta. Nem beszélve a Daniel Craig által alakított nyomozóról, Benoit Blancról, akiben minden megvan, hogy poiroti, holmesi, vagy bármelyik népszerű krimi-főhős magasságába emelkedjen.
,, Egy húsz méter széles vászon, amely leköt ötszáz embert… semmihez sem hasonlítható élmény.”
Jövőre, pontosabban 2023 böjtölő havának ötödik napján ünnepli kerek nyolcvanadik születésnapját az amerikai mozi egyik független, szerzői egyéniségnek nyugodtan kikiáltható veteránja, Michael Mann. Ezt megünnepelve új cikksorozat indul, amely egyfajta tiszteletadás Mann személye felé és egyben felelevenítése a több, mint négy évtizeden keresztül zajló, tizenegy játékfilmet taglaló életművének. Ez a filmográfia klasszikusokat, rejtett gyöngyszemeket, orbitális bukásokat és anyagi sikereket egyaránt tartalmaz, nem is beszélve a lenyűgöző, műfaji sokszínűségről. Film noir, thriller, gengszterfilm, sportfilm, kalandfilm egyaránt tiszteletét fogja tenni a későbbiekben. A másik, nem kevésbé elhanyagolható tényező, hogy Mann tizenkettedik rendezése jövőre lát napvilágot. Már csak emiatt, az Enzo Ferrari nevével ellátott piros betűs ünnep apropóján érdemes lesz elővenni a korábbi filmeket, de mielőtt teljesen és fejünket nem találva elmélyednénk a Miami Vice kézi kamerás, drogügyekkel kapcsolatos rajtaütéseiben, vagy az észak-amerikai indián törzsek tomahawkokkal lefolytatott ütközeteiben (Az utolsó mohikán), nézzük meg, ki is tulajdonképpen ez az őszhajú úriember a rendezői székben.
James Gunn szereti az első látásra vesztesnek tűnő karaktereket. Nem véletlen, hogy a Galaxis népszerű Őrzői is egy szedett-vedett, elsőre teljesen diszfunkcionálisnak tűnő csapat. Ettől függetlenül azért csak összehoznak alkalmanként egy világmegmentést. Ezúttal pedig Gunn a formátummal is kicsit vesztésre ítéli csapatát, mikor akarva-akaratlanul a Star Wars Holiday special szellemét idézi meg.
James Cameron ellen fogadni olyan, mint abban reménykedni, hogy a rendőr úgysem kapja rajta az autóst a sokadik gyorshajtáson. Eleinte talán úgy tűnik meglehet úszni, de a végeredményen ez alapjaiban nem különösebben fog változtatni.
Az Átjáróház Madarász Isti legújabb filmje, ami Veres Attila forgatókönyve alapján készült és végre idén december 8.-án került mozikba egy elég hosszú és zötyögős út után. Aki egy kicsit is nyomon szokta követni a magyar nagyjátékfilmek életét, valószínűleg találkozott már az Átjáróház megpróbáltatásaival. Az út hosszú és rögös volt, a film vezető producere, Muhi András (Larry, A feleségem története, Testről és lélekről) először évekkel ezelőtt hallgatta meg Veres Attila filmötleteit. Muhi választása akkor az Átjáróház tervére esett, amit el is kezdtek fejleszteni a Filmalapban. Madarász Isti rendezőként csak később került a képbe, és ő tette kerekké az akkor már három éve fejlesztés alatt lévő filmet azzal az ötlettel, hogy az eredeti horrorral átszőtt szerelmes sztoriból legyen romantikus vígjáték.
(tovább…)Teljesen mindegy, hogy egy 20. század eleji, társadalmi hierarchia szempontjából elszeparált, alá-fölé rendeltségre kárhoztatott, de végül megváltással lezáruló leszbikus szerelmi történetről (A szobalány), vagy éveken át tervezett, polipevéssel, fogkitöréssel és vérfertőzéssel megspékelt bosszúról (Oldboy), esetleg a valóságot és a képzeletet összeházasító, teljesen szürreális, ugyanakkor végtelenül szellemes és emberi lázálomról (Cyborg vagyok, amúgy minden oké) legyen szó, Chan-wook Park játszi könnyedséggel képes arra, hogy bármilyen történetet (kicsavart módon ugyan, de) élvezetesen, emlékezetesen és esztétikusan elmeséljen. A titokzatos nő esetén a bűnnel, ármányokkal és erotikával teli világba kalauzolja a nézőjét, de semmitől nem kell félnünk, a rendező ebben a környezetben is meglehetősen otthonosan mozog, elég a Kettős szerepben címre keresztelt, pár évvel ezelőtti, szintén a Park neve alatt kijövő minisorozatra gondolni.
