Csak idő kérdése volt, hogy számos másik horror-klasszikus újragondolása után a Hellraiser is visszatérjen a képernyőkre – igaz, nem a mozivásznakra. A kilenc folytatást megérő film rebootja Immáron a Hulu (és a Disney) égisze alatt, rögtön streamingre érkezett, ami nagy kár, tekintve, hogy a pokoli kinézetű cenobiták a mai napig népes rajongótáborral rendelkeznek.
Még most is élénken emlékszem arra, amikor egy hideg januári napon elosztottuk egymás között, hogy ki miről fog írni. Amikor említettem, hogy mennyire szépnek tartom Ana de Armast, megtudtam hogy idén jön egy film, aminek ő lesz a főszereplője. Így a Blonde egyszerre hozzám került. Az előzetest látva egy roppant érdekes filmre számtottam, azonban pár napja megtudtam, hogy a sokak által Marilyn Monroe-ként ismert Norma Jeane életének eléggé nyomasztó, valódi oldalát láthatjuk majd.
Amióta először megjelent egy könyvadaptáció a mozivásznon, azóta folyton felmerül a kérdés: melyik volt a jobb, az eredeti könyv vagy a filmfeldolgozás? A válasz csaknem minden esetben rettentően megosztja a művek rajongóit, akik hol logikus észérvekkel, hol dühösen nyáladzva, vasvillát ragadva próbálják meggyőzni az ellentábort a saját igazukról. Hogy egy közeli, mainstream példát említsünk, mostanában a Gyűrűk Ura-sorozat, A hatalom gyűrűi borzolja a kedélyeket az internet kietlen sztyeppéin. A kritika egy ponton spoilert tartalmaz, de erre előtte is felhívom a figyelmet.
Manapság az életrajzi filmek hódítanak mind a mozitermekben, mind a különböző díjátadó gálákon. Elég csak megnézni a közelmúlt Oscar-gáláinak díjazott színészeit: valós személyt főszereplőként eljátszani nagyon hálás feladat. Ennek legeklatánsabb példája talán Rami Malek legjobb férfi főszereplőként való díjazása a 2018-as Oscar-gálán, Freddie Mercury megformálásáért. A Queen egykori frontemberéről szóló Bohém Rapszódia hatalmasat bevételt könyvelhetett el, és nagyban hozzájárult a zenészekről szóló életrajzi filmek jelenlegi hullámához.
Az elmúlt néhány évben megszokássá vált, hogy a szuperhősök kalandjaiból készülő alkotások folyamatosan érkeznek a mozikba, néha kiemelkedő darabokkal örvendeztetve meg minket, máskor pedig a középszernél maradva. Nincs ez másképpen a streaming felületeken sem, hiszen a képregényes tartalom ide is megállíthatatlanul tódul. Ne értsetek félre, egy percig sem szeretnék hálátlannak tűnni vagy azt állítani, hogy mindez ne hozna magával óhatatlanul is jó néhány igényes, mély tartalmú vagy szimplán csak szórakoztató alkotást, melyek többségére én is tigrisként vetődőm rá a közzététel időpontjában. Ámbátor olykor jól esik egy olyan retró feelinget árasztó művel lazítani a dömping szorításán, mely mégsem ugrat ki a komfortzónából, elvégre a mai napig őszintén lelkesedem a jelmezes igazságosztókat vásznon és nyomtatásban látva, de könnyen emészthető és egyszerű.
Ritkán fordul elő, hogy egy adott alkotásból még ugyanabban az évben több rész is megjelenjen. Azonban a Netflix-nél úgy döntöttek, hogy több különböző alkotásukkal is ezt teszik. Közülük az egyik a méltán elhíresült 365 nap című alkotás, amelynek alig pár hónappal az előző rész megjelenése után most itt van a harmadik és vélhetően utolsó része is. Korábban írtunk már egy cikket erről az úgynevezett alkotásról, így az abban foglaltakra nem kívánok majd különösebben kitérni. Viszont mivel ez kifejezetten egy olyan jellegű alkotás, ezért szükséges, hogy bizonyos dolgokról tabuk nélkül lehessen beszélni. Szóval csak úgy, mint az előző cikk esetében most is ennek tudatában olvassa tovább mindenki ezt a cikket.
Hiányosságomat elétek tárva kedves olvasók, töredelmesen beismerést téve és fejet hajtva vállalom: szinte egyetlen koreai sorozatot vagy filmet sem láttam a vetítés napjáig, legyen az komolyabb hangvételű vagy viccesebb kicsengésű. Természetesen a stílusjegyekkel tisztában voltam, melyeket megannyi hasonló élőszereplős mű magában hordoz, legyen szó a sajátos humorról vagy a némely esetben maníros vizualitásról. Ezért tehát, néhány évnyi animés tapasztalatot a nagy egészhez adva, nem teljesen a sötétben tapogatózva ültem be a moziterembe. Azonban ami a vásznon fogadott a több, mint két órás játékidő alatt az valahol megdöbbentő, meglepő és kaotikus volt, de tekintsünk a jövőbe és ugorjunk a megértés horizontjai felé!
Jordan Peele azok közé az elsőfilmes rendezők közé tartozott, akik rögtön tekintélyes rajongótábort építettek maguk köré, és azóta is széleskörű érdeklődés övezi öket, amikor egy újabb premierrel jelentkeznek. 2017-ben a Tűnj el! a kritikai babérokat is learatta, és Peele helyet követelt magának a horror megreformálóinak panteonjában, olyan szintén berobbanó rendezők mellett, mint Ari Aster és Robert Eggers. Ezekre az újhullámos horrorokra általánosságban jellemző a mesteri feszültségteremtés, a horrorklisék jól bejáratott eszköztárának mellőzése, a felszín alatt meghúzódó emberi drámák és erős társadalomkritikai vonulat, valamint a zsánerekkel való játszadozás. A Tűnj el! és a Mi is olyan filmek, amik sokáig hosszas elemzések és viták tárgyai voltak, és többszöri visszanézésre is tartogathatnak mindaddig rejtve maradt utalást, vagy egy azidáig fel nem ismert értelmezést és jelentésréteget.
Az utóbbi évek filmes felhozatala miatt sokunknak már a könyökén jöhetnek a zombik és azok egyéb permutációi. Nem csoda, ha felkapjuk a fejünket egy olyan címre, amely végre nem a húsra éhező élőholtakat próbálja milliomodra is eladni a nézőnek. A Nappali műszak egy mostanra igen háttérbe szorult műfajt igyekszik egy kicsit előrébb húzni. Az, hogy mennyire sikerült ez jól, igencsak megosztó lehet a Netflix felhasználók között.
Vannak olyan alkotások, amelyeknek az a koncepciója, hogy valamilyen aszimmetrikus felállásba helyezi a karaktereit. Ez azt jelenti, hogy az adott alkotásban van valamilyen általában természetfeletti képességekkel is rendelkező, olykor túlságosan is erősnek bemutatott ellenfél, ami üldözi vagy gyilkolja a különböző szereplőket. A lényeg, hogy a karakterek, még ha csak látszólag is, de esélyük se legyen az aktuálisan adott ellenféllel szemben.
(tovább…)
