A Larry, avagy a dadogó borsodi rapper srác története Bernáth Szilárd bemutatkozó filmje. Az előzetesben a Vilmányi Benett által játszott huszonegy éves Ádámot látjuk, aki a nehéz vidéki élet mellett, társadalmi kitaszítottságával is meg kell küzdjön, melyek elől hobbijába, a rap szakmába menekül. Tényleg csak ennyi lenne? Egy dadogó rapper sikertörténete, hogy miként jutott el vidékről a nagyvárosba és futott be, mint sikeres rapper? Nyilván nem. Nem úgy emlegetnék, mint az utóbbi idők legerősebb magyar filmje, ha csak ennyiről lenne szó. De mitől is ilyen lenyűgöző és erőteljes Bernáth Szilárd bemutatkozó alkotása?
(tovább…)Vannak olyan karakterek, amelyeket sokszor átszoktak dolgozni. Ilyen például a Mikulás, avagy másnevén Télapó figurája is. Mikulás volt már kedves öreg bácsi, félreértésből azzá vált elvált apuka (ala Télapu), szuperhős és mágikus erejű varázsló. De még mutáns és/vagy akár gonosz entitás is. Illetve olykor felnőtesebb jellegű tartalmakban is fel szokott tűnni. Azonban Hollywood úgy gondolta, hogy eljött az ideje Télapóból John Wick-et csinálni. Egyébként nagyon várom már a John Wick negyedik részét, ám addig is itt van nekünk a Vérapó.
Az étkezés a társadalom- és rendszerkritikus szatírák egyik klasszikus, jól bevált eszköze gondolatok, tanulságok átadására vagy megfogalmazására. Gondoljunk csak a Monty Python harmadik filmjére, Az élet értelmére, amiben Terry Jones a világ legkövérebb emberét alakította a filmtörténelem egyik leggyomorforgatóbb jelenetében. De nem sokkal marad el sokkolásban Peter Greenaway 1989-ben készült filmje, A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője, ami a thatcherizmus megalomániájának, elszabadult neoliberalizmusának kritikája volt. Galder Gaztelu-Urreta baszk-spanyol szatírája, A platform allegorikus koncepcióján keresztül mesélt társadalmi igazságtalanságokról, egyenlőtlenségekről, mindezt fanyar humorral fűszerezve („felfelé nem lehet szarni”).
Azt gondolom nem túlzás úgy fogalmazni, hogy már az első, Wakandával és védelmezőjével foglalkozó epizód is igencsak különleges helyet foglalt el az MCU berkein belül. Egészen friss és pezsdítő tudott lenni még az azonos fázisban érkezett filmek gyűrűjében is, és legyünk őszinték, Pókember hálóhintázásának fényében és a Galaxis Őrzőinek árnyékában ez nem volt annyira könnyű feladat. A kiemelkedő mezőnyből akkor sikerült nagyot dobbantva magasra rugaszkodni, most pedig drukkolva annak, hogy a szív alakú, misztikus gyógynövény új héroszt adjon a világnak, nézzünk rá a második etapra!
A slasher alműfaja egyértelműen a 80-as évek elején volt a csúcson. Egymás hegyén-hátán érkeztek a különféle szúró-vágó eszközökkel támadó rémek, az esetlenül egymásba és a veszélyes csapdákba botladozó tinik, a mészárlásokat nagy nehezen túlélő final girl-ök, a szintetizátoros aláfestő zenék és a vibráló, valódi kuriózumként szolgáló főcímek. Az évek alatt pedig egy-egy, a mai napig is igényes és valóban minőségi darab is napvilágot látott, amik valami többet tudtak adni egy egyszerű vérzuhatagnál. Ilyen volt Wes Craven kisvárosi rémálma (Rémálom az Elm utcában), Bőrpofa napfelkeltés haláltánca (A texasi láncfűrészes mészárlás), valamint Clive Barker legendás agyszüleményeinek, a cenobitáknak a gyönyörkertje.
John Carpenter szeretett filmeket készíteni. Fénykorában játszi könnyedséggel emelte át a giallo műfaját kertvárosi környezetbe (Halloween), Mad Max-féle disztópikus világot vázolt fel Amerikában (Menekülés New Yorkból), vagy éppen posztmodern megközelítéssel tért meg az ismeretlentől való félelem szerzői fejedelméhez, H.P. Lovecraft-hoz (Az őrület torkában). Valami viszont megtört Carpenter-ben a kilencvenes évek második felében, olyan mértékben, hogy kis túlzással az elmúlt harminc évben nem volt egyetlen, finoman szólva élvezhető filmje sem. Vámpírok, A Mars szelleme, The Ward, Menekülés Los Angelesből. Nem éppen emlékezetes, vagy jónak mondható munkák, de a legrosszabb az egészben, hogy ezekből a filmekből tökéletesen tükröződik Carpenter megváltozott hozzáállása a filmkészítéshez. A lelkesedése és az érdeklődése egyszerűen elfogyott, egy megfáradt, csak a pénzért dolgozó, magára az adott projektre nagy ívben tojó alkotó lett belőle. Ennek ellenére az őt körülvevő legendát még ha akarná, akkor se tudná végleg lerombolni. A problémák ott kezdődnek, hogy a korábbi filmes gyermekeit komolyabb felügyelet nélkül hagyta, ezt pedig sokan sokféleképpen ki is használták. Erre a sanyarú, elkárhozott útra jutott a Halloween-széria is, aminek ki tudja már hányadik részét mutatták be idén.
Csak idő kérdése volt, hogy számos másik horror-klasszikus újragondolása után a Hellraiser is visszatérjen a képernyőkre – igaz, nem a mozivásznakra. A kilenc folytatást megérő film rebootja Immáron a Hulu (és a Disney) égisze alatt, rögtön streamingre érkezett, ami nagy kár, tekintve, hogy a pokoli kinézetű cenobiták a mai napig népes rajongótáborral rendelkeznek.
Még most is élénken emlékszem arra, amikor egy hideg januári napon elosztottuk egymás között, hogy ki miről fog írni. Amikor említettem, hogy mennyire szépnek tartom Ana de Armast, megtudtam hogy idén jön egy film, aminek ő lesz a főszereplője. Így a Blonde egyszerre hozzám került. Az előzetest látva egy roppant érdekes filmre számtottam, azonban pár napja megtudtam, hogy a sokak által Marilyn Monroe-ként ismert Norma Jeane életének eléggé nyomasztó, valódi oldalát láthatjuk majd.
Amióta először megjelent egy könyvadaptáció a mozivásznon, azóta folyton felmerül a kérdés: melyik volt a jobb, az eredeti könyv vagy a filmfeldolgozás? A válasz csaknem minden esetben rettentően megosztja a művek rajongóit, akik hol logikus észérvekkel, hol dühösen nyáladzva, vasvillát ragadva próbálják meggyőzni az ellentábort a saját igazukról. Hogy egy közeli, mainstream példát említsünk, mostanában a Gyűrűk Ura-sorozat, A hatalom gyűrűi borzolja a kedélyeket az internet kietlen sztyeppéin. A kritika egy ponton spoilert tartalmaz, de erre előtte is felhívom a figyelmet.
Manapság az életrajzi filmek hódítanak mind a mozitermekben, mind a különböző díjátadó gálákon. Elég csak megnézni a közelmúlt Oscar-gáláinak díjazott színészeit: valós személyt főszereplőként eljátszani nagyon hálás feladat. Ennek legeklatánsabb példája talán Rami Malek legjobb férfi főszereplőként való díjazása a 2018-as Oscar-gálán, Freddie Mercury megformálásáért. A Queen egykori frontemberéről szóló Bohém Rapszódia hatalmasat bevételt könyvelhetett el, és nagyban hozzájárult a zenészekről szóló életrajzi filmek jelenlegi hullámához.
