Film

Film

Sly, a szórakoztató szuperhős? – Szamaritánus kritika

Az elmúlt néhány évben megszokássá vált, hogy a szuperhősök kalandjaiból készülő alkotások folyamatosan érkeznek a mozikba, néha kiemelkedő darabokkal örvendeztetve meg minket, máskor pedig a középszernél maradva. Nincs ez másképpen a streaming felületeken sem, hiszen a képregényes tartalom ide is megállíthatatlanul tódul. Ne értsetek félre, egy percig sem szeretnék hálátlannak tűnni vagy azt állítani, hogy mindez ne hozna magával óhatatlanul is jó néhány igényes, mély tartalmú vagy szimplán csak szórakoztató alkotást, melyek többségére én is tigrisként vetődőm rá a közzététel időpontjában. Ámbátor olykor jól esik egy olyan retró feelinget árasztó művel lazítani a dömping szorításán, mely mégsem ugrat ki a komfortzónából, elvégre a mai napig őszintén lelkesedem a jelmezes igazságosztókat vásznon és nyomtatásban látva, de könnyen emészthető és egyszerű.

(tovább…)
Film

Tényleg ez kell a népnek? – 365 nap: Egy újabb nap tabumentes kritika

Ritkán fordul elő, hogy egy adott alkotásból még ugyanabban az évben több rész is megjelenjen. Azonban a Netflix-nél úgy döntöttek, hogy több különböző alkotásukkal is ezt teszik. Közülük az egyik a méltán elhíresült 365 nap című alkotás, amelynek alig pár hónappal az előző rész megjelenése után most itt van a harmadik és vélhetően utolsó része is. Korábban írtunk már egy cikket erről az úgynevezett alkotásról, így az abban foglaltakra nem kívánok majd különösebben kitérni. Viszont mivel ez kifejezetten egy olyan jellegű alkotás, ezért szükséges, hogy bizonyos dolgokról tabuk nélkül lehessen beszélni. Szóval csak úgy, mint az előző cikk esetében most is ennek tudatában olvassa tovább mindenki ezt a cikket.

(tovább…)
Film

Popkultkoktél időviharban – Alienoid kritika

Hiányosságomat elétek tárva kedves olvasók, töredelmesen beismerést téve és fejet hajtva vállalom: szinte egyetlen koreai sorozatot vagy filmet sem láttam a vetítés napjáig, legyen az komolyabb hangvételű vagy viccesebb kicsengésű. Természetesen a stílusjegyekkel tisztában voltam, melyeket megannyi hasonló élőszereplős mű magában hordoz, legyen szó a sajátos humorról vagy a némely esetben maníros vizualitásról. Ezért tehát, néhány évnyi animés tapasztalatot a nagy egészhez adva, nem teljesen a sötétben tapogatózva ültem be a moziterembe. Azonban ami a vásznon fogadott a több, mint két órás játékidő alatt az valahol megdöbbentő, meglepő és kaotikus volt, de tekintsünk a jövőbe és ugorjunk a megértés horizontjai felé!

(tovább…)
Film

Derült égből idegen – Nem kritika

Jordan Peele azok közé az elsőfilmes rendezők közé tartozott, akik rögtön tekintélyes rajongótábort építettek maguk köré, és azóta is széleskörű érdeklődés övezi öket, amikor egy újabb premierrel jelentkeznek. 2017-ben a Tűnj el! a kritikai babérokat is learatta, és Peele helyet követelt magának a horror megreformálóinak panteonjában, olyan szintén berobbanó rendezők mellett, mint Ari Aster és Robert Eggers. Ezekre az újhullámos horrorokra általánosságban jellemző a mesteri feszültségteremtés, a horrorklisék jól bejáratott eszköztárának mellőzése, a felszín alatt meghúzódó emberi drámák és erős társadalomkritikai vonulat, valamint a zsánerekkel való játszadozás. A Tűnj el! és a Mi is olyan filmek, amik sokáig hosszas elemzések és viták tárgyai voltak, és többszöri visszanézésre is tartogathatnak mindaddig rejtve maradt utalást, vagy egy azidáig fel nem ismert értelmezést és jelentésréteget.

(tovább…)
Film

Vámpírvadászat a verőfényes Kaliforniában – Nappali műszak kritika

Az utóbbi évek filmes felhozatala miatt sokunknak már a könyökén jöhetnek a zombik és azok egyéb permutációi. Nem csoda, ha felkapjuk a fejünket egy olyan címre, amely végre nem a húsra éhező élőholtakat próbálja milliomodra is eladni a nézőnek. A Nappali műszak egy mostanra igen háttérbe szorult műfajt igyekszik egy kicsit előrébb húzni. Az, hogy mennyire sikerült ez jól, igencsak megosztó lehet a Netflix felhasználók között.

(tovább…)
Film

Csak a vadászatnak él – Préda kritika

Vannak olyan alkotások, amelyeknek az a koncepciója, hogy valamilyen aszimmetrikus felállásba helyezi a karaktereit. Ez azt jelenti, hogy az adott alkotásban van valamilyen általában természetfeletti képességekkel is rendelkező, olykor túlságosan is erősnek bemutatott ellenfél, ami üldözi vagy gyilkolja a különböző szereplőket. A lényeg, hogy a karakterek, még ha csak látszólag is, de esélyük se legyen az aktuálisan adott ellenféllel szemben.

(tovább…)
Film

Ryan Goslingot nem hagyják aludni – A szürke ember kritika

2019 év vége felé Martin Scorsese úgy nyilatkozott a Marvel filmekről, hogy (kissé gyérül idézve) azok nem nevezhetők filmnek, sokkal inkább hasonlítanak afféle vidámparkokhoz. Hajszálpontosan ez jutott nekem is eszembe a Netflix égisze alatt készülő produkciókról, miközben néztem A szürke embert, amelyben Ryan Gosling épp annyira lelkes, mint én, amikor a számlákat kell befizetnem.

(tovább…)
Film

Waititi díszes, cukormázas T(h)ortája – Thor: Szerelem és mennydörgés kritika

Taika Waititi másodjára is megkapta a lehetőséget, hogy a Marvel rendezői székébe üljön és folytassa Asgard örökösének, Thornak a kalandjait. A Jojo Nyuszi és pár sorozatrész dirigálása után el is készült az új-zélandi rendező következő filmje, ami egyben az MCU negyedik fázisának egyik legvártabb megállójává nőtte ki magát, Gorr-ral, Mighty Thorral, visító kecskékkel és egyéb finomságokkal megfűszerezve (Spoilermentes cikk).

(tovább…)
Film

A Müller Cecílián és szájmaszkokon túl rejtőző világ – A Karantén Zóna kritika

Szombattól már bárki megtekintheti az HBO Max-on Zsótér Indi Dániel (rendező, forgatókönyvíró), Vida Orsolya (forgatókönyvíró) közös filmje. Daniék ugyanis a két éve beköszöntő koronavírus, és a vele együtt érkező bezártság miatt úgy döntöttek, hogy egy öt történetet felvonultató alkotásban örökítik meg a karantén ránk gyakorolt hatását. Viszont csavartak még egyet a sztorikon, és azt az Alkony Zóna sajátos stílusába ültették. Így született meg a Muchichka László narrálásával vezetett szürreális univerzum, A Karantén Zóna.

(tovább…)
Film

Halló, halló! – Fekete telefon kritika

2012-ben Scott Derrickson a Sinister képében egy fojtogató atmoszférájú, a szó legszorosabb értelmében kegyetlen kísértetházas történetet mesélt el, miközben képes volt az alzsáner unásig ismételt sablonjait élvezetesen és valóban ijesztően előadni. Bár a Marvel stúdióval való egyalkalmas kirándulása (Doctor Strange) megszakította a filmográfia horrorvonulatát (Ördögűzés Emily Rose üdvéért, Távozz tőlem, Sátán!), a Fekete telefon által a tékozló fiú végre hazatért a szeretett műfajához.

(tovább…)