Nicolas Cage egyesek szemében igazi színészlegenda, mások szemében csapnivaló ripacs. De ezen felül Cage apa, akcióhős, Nagy Művész és igazi megmentő. Vagy egy karrierje végén lévő, kiégett pozőr, akire már senki nem kíváncsi néhány mémgyároson kívül? Az A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya ezekkel a kérdésekkel játszadozik, szerencsére igen szórakoztató módon.
Vannak olyan alkotások, amelyek eleve előnyös helyzetből indulnak, mivel valami olyan dolog van bennük, ami annyira élvezetes a közönség számára, hogy akár az adott mű összes hibáját is képesek figyelmen kívül hagyni miatta. Ilyen például szinte az összes dinoszauruszos alkotás. Merthogy az óriás hüllőket mindig is egyfajta sajátos rajongás övezte, ami valahol teljesen érthető, hiszen legyünk őszinték, valóban magukkal ragadó és különleges teremtmények. Személy szerint bevallom én is nagy dinó rajongó vagyok és szinte az összes filmet láttam vagy legalábbis mindig felkelti az érdeklődésem, ha egy alkotásban láthatom őket. Márpedig ezeknek egyik, ha talán nem a legkiemelkedőbb darabja a Jurassic széria, aminek a legújabb része a Jurassic World: Világuralom.
Habár nem feltétlenül lesznek majd rendszeresek az ilyen típusú cikkek. Azonban vannak bizonyos alkotások, amelyek olyan témákat dolgoznak fel, amik adott esetben sérthetik egyesek jóízléssét, vagy túlzottan felkavaróak lehetnek vagy akár a téma jellege okán olyan módon szükséges beszélni az adott alkotásról, ami egyesek számára visszataszító lehet. Éppen ezért ilyekor mindig előre jelezve lesz, vagy legalábbis én személy szerint biztosan jelezni fogom, hogyha valami ilyen típusú cikk jön. Márpedig a Lányok Dubajban egy kifejezetten olyan jellegű alkotás, ami megköveteli, hogy nyíltan és kendőzetlenül beszéljünk bizonyos dolgokról. Szóval ennek tudatában olvassa tovább mindenki ezt a cikket.
Tom Cruise az elmúlt évtizedekben egyre inkább elkezdte a saját felügyelete alá vonni a filmjeit. Tulajdonképpen a kortárs Warren Beatty-vé vált azáltal, hogy a főszerep mellett erőteljes produceri feladatokat lát el, illetve kellően kiveszi a részét a filmje körüli marketingkampányban. Eközben pedig nála is megmaradt az a klasszikus mozisztár imázs, amit ma már kevés új-generációs színész tudhat magáénak. A folyamatosan megújuló Mission: Impossible-széria mellett Cruise ezúttal a kultikus státusznak örvendő Top Gun-nak készített folytatást, hogy bebizonyítsa, még mindig tudja mi fán terem a jó blockbuster.
Robert Eggers egy olyan rendező, akinek a filmjeire figyelni kell. A The Lighthouse után ráadásul minden korábbinál nagyobb költségvetés állt a rendelkezésére, hogy igazán epikus és látványos viking történetet alkosson. A Valhalla rendezők számára fenntartott asztala pedig minden bizonnyal örömmel várta az új próbálkozást.
A Marvel Studios tavalyi évben nyújtott filmes teljesítménye a Shang-Chi-t leszámítva finoman szólva sem volt éppen maradandó, így annyira talán nem meglepő, ha ezek után az ember akarva-akaratlanul is, de jóval nagyobb elvárásokkal tekintett a jövőbe, pláne a Doctor Strange, a multiverzumokat végre teljes pompájában megvillantani hivatott, második önálló kalandjának irányába.
Mivel mind az adott alkotás, mind pedig a hozzákapcsolódó téma olyan jellegűnek számít, ezért szükségesnek tartom, hogy a soron következő cikk folyamán előkerüljenek bizonyos dolgok, amelyek afféle tabunak számítanak. Valamint rendhagyó módon maga a cikk is helyenként meglehetősen szókimondó és némileg talán obszcén is lesz. Ez persze lehet, hogy sokak számára olykor valamelyest zavaró vagy kellemetlen, esetleg akár felháborító és visszataszító is lesz. Azonban mindez csak is azért van, hogy lehetőleg minél többen és lehetőleg minél jobban megértsék, hogy pontosan mi is a probléma ezzel az úgynevezett alkotással. Emellett azt is köteles vagyok jelezni, hogy a cikk rendkívül spoileres lesz az adott alkotással kapcsolatban. Szóval csak is ezeknek a dolgoknak a tudatában olvassa tovább mindenki ezt a cikket.
A Szovjetunió felbomlása számos etnikai konfliktushoz vezetett a jogutód Oroszországban és a függetlenedő tagköztársaságokban egyaránt, amik hatásai jelenünkbe is tovább gyűrűznek – nincs olyan ember ma Magyarországon, aki ne tudna a szomszédunkban zajló vérengzésről. De nemcsak az orosz-ukrán háború képezi az unió véres örökségét, hisz még nincs két éve az azeriek és örmények között lezajlott hegyi-karabahi háború kirobbanásának, és az időben visszafelé haladva lehetne sorolni a további tragikus eseményeket, melyek olykor kiterjedt fegyveres konfliktusokat. A 2013-as észt-grúz koprodukcióban készülő film, a Mandarinok az 1992-es grúz-abház idején játszódik, és amellett, hogy mesél egy a nyugati világban talán ismeretlenebb konfliktusról, még többet elárul egyetemlegesen a háború és az erőszak abszurditásáról.
Sokféle klisé létezik, amiből az egyik hogy adott egy a szakmájában, vagy legalábbis az élet valamely területén sikeres, ám ugyanakkor meglehetősen kiégett és komor hangulatú személy, aki egyszer csak összetalálkozik egy vidám, élettelteli és általában együgyű illetővel, majd belekerülnek valamilyen drámailag megterhelő és/vagy életveszélyes helyzetbe, többnyire persze az akaratukon kívül, amiből azután valahogyan ki kell jutniuk és természetesen közben a két fél valamiért egymásba szeret. Persze attól, hogy valami klissés még nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz is. Hiszen megfelelő hozzáállással és kellő kreativitással szinte mindenből ki lehet hozni valami jót, vagy legalábbis valamilyen formában élvezhetőt. Valószínűleg ilyen megfontolásból készülhetett el Az elveszett város című film is.
A párhuzamos univerzumok létezése nem újkeletű koncepció a szórakoztató iparban. Míg a fantasy és science fiction irodalom, valamint a képregények már régóta kiaknázzák az ebben rejlő lehetőségeket, addig a filmek és sorozatok világában csak az elmúlt években kezdett igazán elterjedtté válni a multiverzum használata. Talán pont ez lehet az oka annak, hogy eddig viszonylag kevés mozgóképes alkotás tudott kreatívan hozzányúlni a témához. Erre jön az A24 stúdió, továbbá Daniel Kwan és Daniel Scheinert rendezők, hogy ránk rúgják az ajtót, majd kijelentsék, hogy még nem láttunk semmit.
