Az 1800-as években épül egy elátkozott ház, ami foglyul ejti a benne lakók lelkét. Három külön generációt nézünk végig, ahogy feláldozzák lelküket, életüket, vagy akár családjukat a pénzéhség és hatalomvágy oltárán. Vajon megszabadul a világ az átoktól, vagy mindenki odavész? Ilyen volt a Netflix 2022-es siker- és művészfilmje a The House.
Harry Potter, a Kis Túlélő történetét aligha kell bárkinek is bemutatni – a Varázsvilág (Wizarding World) már több, mint huszonnégy esztendeje ejti rabul gyerekek (és szülők) szíveit, mégha nem is azzal az intenzitással, mint történt az a könyvek, majd a filmek megjelenésekor. Bármilyen hihetetlen is, 2022-t írunk, és már abban a korban élünk, mikor már a kétezres évekre is fátyolos tekintettel, nosztalgiával tekintünk vissza. Akik a bölcsek köve premierjekor még tíz, a Halál ereklyéinél húsz évesek voltak, azok immáron dolgozó felnőttként, talán szülőként idén léptek a harmincas éveikbe. Ami a tévének a Jóbarátok volt, az a mozinak a Harry Potter-széria. A Warner és a HBO jóvoltából egy éven belül utóbbi díszletei közé is újra elbarangolhattunk – mi, rajongók képernyőn keresztül, míg egykori kedvenceink hús-vér valójukban.
Az ezredforduló hajnala előtt nem sokkal 1999-ben Lana és Lilly Wachowski párosa forradalmasította mindazt, amit egészen odáig az akciófilmekről, valamint a sci-fi műfajáról gondoltunk. A Mátrix nagyon rövid idő leforgása alatt óriási méretű rajongótáborra tett szert, így ezek után nem is lehetett kérdés, hogy Neo, Trinity, Morpheus és a többiek története itt ezen a ponton még nem érhet véget. A legelső Mátrix ugyanis csak a jéghegy csúcsának tetejét kapargatta meg azzal kapcsolatban, mennyi minden rejlik valójában ebben az univerzumban. Persze ahogyan az megannyi másik franchise esetben is megtörtént korábban, a folytatások esetében a rajongótábor ketté szakadt, aminek egyik fele mai napig szereti ezeket a filmeket, míg a másik fél legszívesebben tudomást sem venne róluk. Tartozzunk bármelyik csoportba is, abban nagyrészt egyetértés van a két tábor közt, hogy a Mátrix trilógia zárása bár nyitva hagyta a kaput egy későbbi negyedik epizód számára, egy újabb Mátrix filmre már nem biztos, hogy szükség van, amire sokáig maguk a Wachowski nővérek is nemet mondtak.
Az eredettörténetek kérdése mindig is egy kényes ügynek számított. Egyfelől egy eredettörténet ritkán készül el a közönség kívánságára és inkább tekinthető egy afféle alkotói kényszer per pótcselekvésnek. Másfelől viszont adott esetben érdekes lehet látni, hogy bizonyos dolgok miből és hogy miként keletkeztek. Emellett egy eredettörténet képes lehet akár új megvilágításba is helyezni egy adott franchise-t. Ugyanakkor az is igaz, hogy az eredettörténetek módszerét általában akkor szokták alkalmazni, amikor az adott széria valamilyen válság helyzetbe kerül. Lásd például az Assassins Creed videojátékok. Márpedig a Kingsman széria is egyfajta ilyen válságba került, noha nem feltétlenül az alkotás minőségével lettek problémák, hanem inkább folytatólagosság fenntartásával. Így alkotó oldalról valahol érthető és részben időszerűnek is volt mondható bemutatni a szervezet megalakulásának történetét, ami egyébként szintén áldozata lett a vírus miatti premier csúsztatásoknak.
Sam Raimi mielőtt végleg elkötelezte magát a nagyköltségvetésű, látványközpontú produkciók mellett (Pókember trilógia), filmes pályájára pont a kevés pénzből, de kreatívan leforgatott, hatásos filmek voltak a jellemzők. Nem mintha az Óz, a hatalmas (2013) ne lenne kellően hatásos a szó rossz értelmében. Ezúttal nem is James Franco egyik ámokfutásáról lesz szó, hanem Raimi egyik korainak számító munkájáról, ami joggal szerepel a kultfilmek örök listáján, és egyben az egyik legjobb horror-vígjáték. Ez a Gonosz halott második része.
A hírnévnél kevés kétélűbb fegyver létezik a világon, hiszen elég egyetlen apró rossz döntés és az addig hűséges rajongóként viselkedő tömegek, dühös csőcselékké válva aranytálcán követelik majd maguknak a nem sokkal korábban még a legnagyobb hősüknek tartott példaképük fejét. Tom Holland továbbra is kissé zöldfülű Pókemberének pedig mindezt ezúttal rögtön első kézből kell megtapasztalnia, mikor is legféltettebb titka, hogy ő a közkedvelt és barátságos pókember ország világ előtt nyílt titokká válik, így feje tetejére állítva az éppen egyetemre készülő szuperhős amúgy sem unalmas mindennapjait.
A Netflix háza táján kisebb szenzáció történt a napokban, ugyanis a Red Notice megdöntötte korábbi nézettségi rekordjukat a filmek terén. Ennek kapcsán merült fel, hogy pár általános tanulságot megpróbálunk levonni a nemrég közzétett, legnézettebb filmeket tartalmazó listájuk kapcsán.
Vannak olyan nevek, amelyekhez az idők során bizonyos jelzőket társítottak. Ezek hol pozitív, hol pedig inkább negatív vonatkozásúak, viszont általuk az a bizonyos név egyfajta fogalmat képvisel. Ugyan adott esetben ezek lehetnek akár konkrét személyek vagy földrajzi helységek is, azonban általában inkább tárgyak szoktak lenni. Habár az is igaz, hogy olykor egyes tárgyak nevei meg szoktak egyezni bizonyos személyek neveivel is. Természetesen ez sem feltétlenül véletlen, mivel a gazdasági vagy a tudományos élet egyes szereplői gyakorta neveznek el dolgokat saját maguk vagy éppenséggel egy számukra fontos személy után. Az egyik ilyen meglehetősen közismert név a Gucci, amely Guccio Gucci után kapta a nevét és tulajdonképpen a gazdagság és a kifinomultság egyik jelképének számít.
Új generációs kalandfilmekből viszonylag pangás van a filmpiacon. Ezért a hasonló tematikájú filmek méltán keltenek igen nagy figyelmet a közönség berkeiben. A legfőbb kérdés azonban az, hogy vajon lehet-e a műfajon belül újat és izgalmasat mutatni a zsáner kedvelői számára. A Különösen veszélyes bűnözők épp ezt a rést igyekszik betömni, azonban műfaját tekintve nem lehet egzakt módon kalandfilmként besorolni.
