James Wan a kommersz horror hollywoodi apostola. Megbízható álomgyári kisiparos, akinek filmjei magabiztosan hoznak egy elvárt minőséget – hasonlóképp, mint a Kevin Feige nevével fémjelzett MCU szuperhős mozik esetében. Amikor sikerült egy-egy nagyobbat dobbantania egy-egy filmjével, azzal a 2000-es és 2010-es évek legnépszerűbb horror franchise-ait sikerült megalapoznia. Gondolok itt a thriller-pszichohorror Fűrészre, ami a leghíresebb torture porn szériává nőtte ki magát (annak ellenére, hogy Wan rendezése még nem a gusztustalanságra gusztustalansággal licitáló kivégzéseivel lett elismert), vagy a Démonok közöttre, ami pedig a 2010-es évek legjövedelmezőbb horrorszériájának és első horroruniverzumának nyitódarabja volt. Wan nemcsak meglovagolta, de meghatározta a 2000-es évek trancsír-, és 2010-es évek démonhorror-hullámát (utóbbihoz hozzátartozik az Insidious is, aminek szintén megrendezte az első két etapját).
(tovább…)Egyre jobban érzem azt, hogy a Netflix kerülgeti a tömeggyártott filmek mocsarát és már-már a lábujjhegyét mártogatja bele. Habár az utóbbi évek a streamingszolgáltatók felfutását igazolták itthon is, ez sajnos nem jelenti azt, hogy mindig magas minőség vár minket az új filmes és sorozatos megjelenések terén. A pénteken debütált Kate című film egyestés szórakozásnak elmegy, de többet ne várjunk tőle.
(tovább…)Tegyétek a kezeteket a szívetekre és mondjátok, hogy nem vártok majdnem mindent, amin ott szerepel a Marvel logó a WandaVision, a Falcon and the Winter Soldier és a Loki megtekintése után. Ne féljetek nekem sem menne őszinte meggyőződéssel. Sőt most, hogy bejelentették a Midnight Suns játékot egyszerűen, habár alapvetően a DC nyomtatott füzeteit jobban kedvelem, fellelkesülök bármiről is legyen szó, amit az elsőként említett nagy kiadó adaptációs munkái közül láthatok vagy kezeim közé kaparinthatok. Nem volt ez másképpen a jelenlegi darabnál sem, habár a végeredmény inkább saját ligájában alkot és csak kisebb szemekkel láncolja össze magát az MCU korábbi szegletköveivel.
(tovább…)Stranger Things, Volt egyszer egy Hollywood, Az (1., 2. fejezet), Star Wars – Az ébredő erő -, Terminátor: Sötét végzet, The Mandalorian. Mi köti össze az alábbi popkulturális termékeket? Leginkább az a sok esetben minden egyes képkockából üvöltő nosztalgia, ami a kész terméket nem egy alkalommal húzza le egy kizárólag az emlékekre és a rajongók pénztárcáira építő posványba, miközben tényleges tartalommal, vagy szórakoztatási faktorral nem látja el a produktumot. Azonban nem volt mindig ilyen a nosztalgiához való hozzáállás. Erre remek példa Richard Linklater 1993-as Tökéletlen idők című mozija.
(tovább…)Ha teljesen őszintének kellene lennem, azt mondanám úgy ültem be a Kampókézre, hogy semmilyen elvárást nem támasztottam az irányában. Látva az eddigi felhozatalt újra gondolt régebbi darabokból és akár évtizedek távlatból elkészült folytatásokból nem voltam igazán lelkes egy ehhez a táborhoz kapcsolható film hallatán. Azonban meglepődve tapasztaltam mit sikerült kihozni 29 évvel később az alapanyagból, valami egészen új ízzel fűszerezve a talán megfáradtnak tűnő mesét. Sokféle irányt vehet egy horror legyen az jó vagy rossz, de amit itt tapasztalunk merőben szokatlan és eltérő.
Ha van igazi „lerágott csont” a szórakoztatóiparban, akkor az minden bizonnyal az Arthur-mondakör. Arthur király és a Kerekasztal lovagjainak történeteit annyian és annyiféleképpen feldolgozták már, hogy az ember azt hihetné, ebben a témában már nem igazán lehet újat mutatni. Még szerencse, hogy vannak olyan rendezők, mint David Lowery (Kísértettörténet, Elliot, a sárkány, Úriember revolverrel), aki egy 14. századi lovagregényből is képes olyan filmet készíteni, ami a modern kor nézői számára is érvényes mondanivalóval bír.
(tovább…)Nemrég került a mozikba Lisa Joy egész estés bemutatkozó filmje, a Reminiscence. Joy neve többek között a Westworld kapcsán lehet ismerős, a sci-fi vonalat pedig ebben a filmjében sem hagyta el. Sikerült-e rögtön az első filmes próbálkozásával beírnia magát a tudományos fantasztikus mozgóképek nagyjai közé?
(tovább…)A cikksorozatomban eddig kizárólag játékfilmekkel foglalkoztam, igyekeztem minél több országról, kultúráról filmeket bemutatni (Szaúd-Arábia, Irán, Szíria, Izrael). Most rendhagyó módon úgy terveztem, hogy átkutatom a hazai HBO kínálatát, a térségről szóló dokumentumfilmeket keresve.
(tovább…)Ismerek jó néhány, videójátékok világában jártas egyént, aki már akkor legyint egy nagyot, amint előkerül a gamer szcéna valamely darabjából készült mozik témaköre. Természetesen minden joguk megvan így cselekedni, hiszen valljunk színt, az utóbbi évtizedek nem igazán kényeztettek el bennünket parádésan sikerült feldolgozásokkal, ugye kedves Uwe Boll? Azonban mostani alanyunk esetében egy kicsit speciálisabb kombinációt sikerült összehozniuk az alkotóknak, sőt odáig merészkednék, hogy egy kifejezetten jó filmet kaptunk, amely fel mer vállalni kritikai szegmenseket nem csak a létező társadalmi rend rovására, de az óriáskiadókéra is. Kövessük a vörös-fekete gúnya helyett ezúttal kékbe öltözött címszereplőnket és escort küldetés jelleggel érkezzünk meg a sárga kérdőjelhez.
(tovább…)Psycho. A megkerülhetetlen filmklasszikus. Aki nem látta, az is ismeri, a zuhanyzós jelenetet mindenképp. Magyarországon csak pár hétig vetítették, különféle erkölcsi, tartalmi okokra hivatkozva a korabeli cenzorok részéről. Nagyon érdekes reakció, hiszen ez a film papíron a légynek se tudna ártani. Jogosan merül fel a kérdés, hogy Hitchcock opusának mi köze a mostani alanyunkhoz? Talán mindössze annyi, hogy mindkét esetben egy-egy markáns protagonista (vagy talán inkább antagonista) elméjében szörnyülködhetünk és bizonytalanodhatunk el, valamint Ed Gein, az ötvenes évek hírhedt sorozatgyilkosának a személye. A közös jellemzők további felsorolása helyett, vegyük elő a Ray-Ban Wayfarer napszemüveget, a csontszínű névtáblát, az esőkabátot, a védő- illetve hidratáló krémet és természetesen a tükröződő baltát és merüljünk el a felső tízezer fellegvárában.
(tovább…)