Az Amazon egyre látványosabban igyekszik teret nyerni magának a saját gyártású filmek (és sorozatok) segítségével is. Ennek a folyamatnak a nem túl jól sikerült The Tomorrow War utáni példája jelen cikk tárgya, a Kate Beckinsale főszereplésével készült Jolt.
Öt évvel ezelőtt a Warner egy hatalmas hibát követett el azzal, hogy megpróbálták (sikertelenül) leutánozni a Marvel Studios egyik legnagyobb kincsének számító rendező, James Gunn egyszerűen leutánozhatatlan stílusát. A David Ayer-féle Öngyilkos Osztag, bár anyagilag ugyan nem állt a földbe, de a közönség, valamint a kritikusok akkor teljesen nyilvánvalóvá tették a stúdió fejesei számára, hogy még egy a Batman v Supermannél is nagyobb fiaskót sikerült összehozniuk, amit még egyszer nem követhetnek el. Vagy ha mégis, ott már a befektetőik jóindulatával, na meg pénzével játszadoznak.
A Disney egy multinacionális nagyvállalat, ennélfogva semmit sem bíz a véletlenre, ha a profitérdekeiről van szó. A filmjeivel minimálisan sem mer kísérletezni és kockázatot vállalni. A Disney kínálata – beleértve a két legnépszerűbb és legjövedelmezőbb aranytojást tojó tyúkot, a MCU és a Star Wars filmjeit – tervezőasztalon, mérnöki precizitással összerakott fogyasztási cikk, arra kalibrálva, hogy a lehető legszélesebb tömeget szolgálja ki. Jusson minden érzelmesebb pillanatra egy humorosabb, egy lassabbra egy akciódúsabb, egy sötétebbre egy gyerekbarátabb.
(tovább…)A Netflix kínálatában több helyen már elérhető a Gunpowder Milkshake, amivel hamarosan a magyar mozikban is találkozhatunk Lőpor turmix címen. Ez a találkozás viszont jó szívvel talán csak azoknak ajánlható, akik lelkesen elfogyasztanák a címben előkerülő, igen extrémnek nevezhető kotyvalékot.
Szaúd-Arábia, Szíria, Irán után egy izraeli filmmel folytatom a Kelet gyöngyszemei című cikksorozatomat. Izrael egy olyan ország, ami kulturálisan mélyen elüt a Közel-Kelet környező államaitól, azonban mégis mutat hasonlóságokat. A második világháború borzalmai után, 1948-ra datáljuk a zsidó állam megalakulását, ami azóta is a legfőbb színhelye a zsidók és leszármazottaik emigrációjának szerte a világon. Ebből kifolyólag az ország kifejezetten multikulturális, és van egy pezsgő kulturális élete, amibe beletartozik Izrael filmművészete is. Ennek ékes példája, hogy a közel-keleti országok közül izraeli alkotást jelölt legtöbbször az Akadémia a legjobb idegennyelvű film Oscarjára. A választott filmem ugyan nem tartozik ezen művek közé, azonban minőségét és témáját tekintve is érdemes arra, hogy górcső alá vegyük.
Legalább két szempontból régóta vártunk sokan Scarlett Johansson karakterének önálló filmjére. Egyrészt azért, mert a Marvel-univerzum egyik legfontosabb női szuperhőseként ez sokak szerint már régóta járt neki. A prózaibb ok pedig az, hogy a járvány miatt még egy évet késett a bemutató. A kész mű pedig igazi nyári Marvel-termék lett, annak sok előnyével és néhány jelentős hátrányával együtt.
A szülői lét rettentő sok kihívás elé állítja az embert. Nemcsak a kezdetektől, hanem egy egész életen át viselik az emberek ezt az áldott terhet. Ez a feladat két embernek is feladja olykor a leckét, nemhogy egy egyedülállónak, akinek a gyereknevelés mellett még a saját privát életének kihívásaival is szembe kell nézni. Kevin Hart 2021-es filmjében magára vállalta ezt a rendkívül nehéz szerepet, hogy bemutassa, milyen kihívásokat tartogat egy egyedülálló ember számára az Apaság.
(tovább…)Miként keverjük az egyik legdekonstruktívabb rendezőnek a stílusát az egyik legdegradáltabb szakmával a világon, miközben az egyik pillanatban megrendülünk a drámától, a másikban meg nevetünk a szituációkon? Hogyan szerkesszünk össze egy több, mint két órás filmet úgy sodró lendületűre, hogy ne tűnjön fel a játékidő hossza? Miképpen vizsgálhatjuk az emberi szeretetet és szenvedést egy eltorzult szűrőn át? Ezekre a kérdésekre adja meg a választ Paul Thomas Anderson, mialatt gyönyörűen merülünk el általa a múlt évszázad egyik legellentmondásosabb korába. Hölgyeim és uraim, ez a kultfilm sorozat egyik legragyogóbb filmes sztárja, a Boogie Nights.
A James Wan által elindított horror-univerzum, a Démonok között franchise a 2010-es évek egyik legsikeresebb filmes vállalkozásává nőtte ki magát – legalábbis pénzügyi szempontból, kritikailag a filmek nagyobb része nem ütötte meg a mércét. Wan két kísértetházas Démonok között-filmje (különösen az első) azonban szakmailag is pozitív fogadtatásra talált. Ennélfogva túl sok reményt nem fűztem a Démonok között harmadik etapjához (Az ördög kényszerített), mikor kiderült, hogy Wan nem tér vissza a rendezői székbe, hanem Michael Chaves veszi át tőle a stafétát, akinek a franchise egy másik filmjét, A gyászoló asszony átkát „köszönhettük”. A Fűrész és az Insidious filmsorozatok elindítója ezúttal csak a sztori megírásából vette ki a részét.
(tovább…)Az utóbbi évtizedben jelentős mennyiségű és milyenségben igen gazdag kínálatot kaptunk a posztapokaliptikus műfajból. Előző héten pont tőlem olvashattatok egy ebben a ligában játszó sorozatról, a Sweet Tooth személyében. Jelen írásom tárgyával kapcsolatban az az érdekes szituáció áll fenn, hogy míg az alapötlet, amellyel dolgozni kíván kitűnő, addig a megvalósítás már közel sem ennyire remek. Az első filmben megismert karakterek ugyan visszatérnek s kapunk egy akciódús flashbacket is az összeomlás első perceinek idejéből, de a logikai bukfencek sajnos nagyon rányomják a bélyegüket a produktumra. Ha azt a kérdést tennétek fel, ki fog nyerni a címben emlegetett játékban, elöljáróban legyen elég annyi: én, amikor az igazán kiemelkedő aspektusokat kell majd kommentálnom.
