Abba a generációba tartozom, amelyik már nem hétről-hétre várta a Jóbarátok aktuális epizódját, hanem a sorozat egyik (ki tudja már melyik, talán, amikor Ross karácsonyi tatunak öltözve próbálja megismertetni a fiával a hanuka történetét) epizódjával a milliomodik ismétlésnél találkozott először. A képernyő előtt ragadtam, és mivel a szüleim nagy rajongói voltak, ezért meg volt otthon mind a tíz évad dvd-n. Ekkor lehettem körülbelül 11-12 éves. A Jóbarátok nekem nem az ifjúkoromat, hanem a gyerekkoromat jelentette annak idején. Természetesen nagyon örültem neki, mikor hallottam, hogy a hatosfogat a HBO streaming platformjain újra összeáll – még ha nem is egy új epizód, hanem egy talkshow erejéig.
(tovább…)Az anyagi bukások nagyon gyakoriak a filmművészetben. Elég, ha az elmúlt évtized filmes terméseire gondolunk, 47 Ronintól kezdve Johnny Depp indián parókájáig (A magányos lovas). Ez a jelenség azonban nem csak a 2010-es évekre jellemző. Sok, mára legendássá vált filmrendező ,,büszkélkedhet” egy-egy ilyen munkával, köztük David Lynch is, aki számára a ’84-es Dűne örökre eldöntötte, hogy soha nem lesz belőle mainstream, hollywoodi alkotó. Inkább egy olyan irányt választott, amely leginkább a szürrealizmusból táplálkozik. Erre példa a mostani alanyunk, a Kék bársony.
Zombifilmes debütálása óta forgatott a legendás thermopülai csatáról, majd több, mint 2000 évet utazva az időben először kóstolt bele a szuperhősök világába, a hidegháború legsötétebb időszakában. A látnoki erejű Zack Snyder már első három filmjével kialakította a saját kultuszát, hogy azután minden erejével azon legyen, hogy rozsda kerüljön a glóriájára. Következő filmje már baglyok közti háborúról mesélt, hogy egy évre rá az álmok világába révedjen – ez utóbbi munkája finoman szólva nem aratott osztatlan sikert sem a nézők, sem a szakma részéről. Az elmúlt, közel tíz évben a DC újdonsült szuperhős univerzumának útjait egyengette, három és fél filmmel megörvendeztetve fanatikus rajongótáborát. Mivel a vállalkozása kudarcba fulladt, végül úgy döntött, visszatér a gyökereihez, és a Netflix égisze alatt elkészítette második zombis filmjét, ami stílusosan az Army of the Dead címet kapta.
(tovább…)Pszichológiai témájú thrillerekből annyi van a filmvilágban, mint égen a csillag. Az elme működéséről igen nehéz releváns filmet készíteni, tudatában annak, hogy egy olyan téma szolgáltatja az alapot, amelynek a mai orvostudomány is csak a felszínét kapargatja. A fóbiák kérdése a pszichológián belül is a legrejtélyesebb terület. Ebben a témában próbál elmerülni az idei Nő az ablakban című film.
,,A történet elég bárgyú, de jó a stílusa” – hangzik el Anna Karina kolléganőjének a szájából, amikor a főszereplő megkérdezi, hogy milyen könyvet olvas az Éli az életét című filmben. Ez a mondat teljes mértékben ráhúzható Nicolas Winding Refn 2011-es, sokak szerint legjobb munkájára, a Drivera, ami úgy robbant be a köztudatba, mint egy autóversenyző kocsijának motorja a rajt előtt.
A tavalyi Oscar-gálán a koreai Élősködők történelmet írt, miután első idegennyelvű filmként vehette át a legjobb filmnek járó szobrot az Akadémiától. Idén az (egyelőre) Oscar-jelölésig jutó Minari ugyan az amerikai filmgyártás terméke, de rendezője, Lee Isaac Chung és főszereplői is koreai származásúak.
Valószínűleg a Warner vezetése annak idején összegyűlt és látva, hogy a versenytársaik sorra halasztják el az összes jelentősebb filmjük bemutatóit, úgy döntöttek, hogy kihasználják az így keletkező piaci rést. Emellett a stúdió újonnan létrehozott saját streaming platformjára, az HBO MAX-re is kellett valamilyen tartalmat felmutatni, hogy a közönség számára vonzó legyen. Márpedig, aki minőségi látványfilmeket akar nézni, függetlenül attól, hogy végül tetszeni fog-e neki az adott film, annak jelenleg ezt csakis a Warner és az HBO Max képes nyújtani. A soron következő ilyen látványfilm pedig a Mortal Kombat.
Miért dolgozunk megállás nélkül évekig, aprópénzért? Mi tartja bennünk a lelket? Kiket hagytunk hátra és hogy élnek tovább bennünk? A nomádok földje nem tesz fel egyszerű kérdéseket és nem is igazán igyekszik megválaszolni azokat – sokkal inkább azt tűzi ki célül, hogy bepillantást engedjen az amerikai társadalom egyik meggyötört és keveset tárgyalt szeletébe, amivel alapvető emberi problémákra világít rá. Kemény, rideg, de egyszerre szívmelengető és érzelemteli alkotás ez – nem csoda, hogy felkeltette többek között az Akadémia figyelmét is. Több kategóriában való jelölésének hatására nézzük meg, hogyan és miért tudott rezonálni az emberekkel a Nomadland.
Van valami magával ragadó abban, amikor két élőlény egymással küzd. Éppen ezért számos olyan alkotás készült, amiben különböző lények mérkőznek meg egymással. Aztán a Warnernél egyszer csak úgy döntöttek, hogy elindítanak egy saját szörnyes filmuniverzumot, aminek középpontjába megtették a két legismertebb ilyen lényt, vagyis Godzillát és King Kongot. Habár a Godzilla-filmek fogadtatása némileg vegyes volt, a Kong: Koponya sziget a közönség többségének tetszett. Így hát végül a Warner egymásnak eresztette a két szörnyet egy mindent eldöntő küzdelemben, és megszületett a Godzilla vs. Kong.
Martin McDonagh ír drámaíró debütáló munkájának nincs magyar címe, bármit mondanak a különféle filmes oldalak. Jól is tették a fordítók, hogy nem adtak neki, mert az eredeti, meglehetősen semmitmondó, In Bruges hallattán egyáltalán nem tudunk számítani arra a különös, a film során végig remekül működő ötvözetre, ami magába foglalja a fekete humor teljes armadáját és a bűnbánat legmélyebb bugyrait. Nézzük meg, mitől robbant nagyot ez a film 2008-ban.
