A Hollywoodban készült filmek tekintélyes részében Amerika a lehetőségek hazájának tűnik a nézők számára. Mintha nem is lenne más, csak a siker, a pénz és a csillogás monotonitása, amibe csak egy film erejéig rondít bele a sors egy könnyen megoldható kis konfliktus erejéig. A Netflix új filmje, a The Devil All the Time egy másik Amerikát mutat nekünk.
Az 1894-es Dreyfus-per a történelem egyik leghíresebb koncepciós pereként és politikai botrányaként maradt fent a köztudatban, az ügy részleteit vizsgálva még a legvéreskezűbb sztálinista mamelukok is elégedetten csettintenének (talán még ihletforrásnak sem volt utolsó). A nagy port kavaró igazságtalanság eszmei hátterét egy, akkoriban divatós ideológia adta: az antiszemitizmus. A lengyel rendezőóriás, Roman Polanski legújabb filmje, a J’accuse (ami franciául annyit jelent: vádolok) – kacifántosabb magyar címén a Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy – ennek az fiaskócunaminak az eseményeit dolgozza fel.
A romantikus vígjátékok nem meglepő módon a filmgyártás elejétől kezdve jelen vannak a mozik kínálatában. Láttunk már összejönni, szakítani, majd megint összejönni rengeteg párt, sok különféle helyszínen és szituációban, a cselekmény nagy vonalakban mégis többnyire ugyanaz szokott lenni. Épp ezért nagy élmény, ha olyan romkomot van alkalmunk megtekinteni, ami rengeteg újdonságot tud hozni ebbe a meglehetősen kiüresedett műfajba.
A magyar mozikban a héten debütáló Mulan nincs könnyű helyzetben. Egyrészt sok filmrajongónak vannak alapvető ellenérzései az animáltból élőszereplőssé váló történetek irányában, másrészt Kína politikájával kapcsolatos kifogások is érthetően merülnek fel a film kapcsán, harmadrészt pedig a pandémia közben egy bemutató helyzete sem túl rózsás. Mulan története azonban szerencsére több okból is érdemes arra, hogy a fenti szempontoktól függetlenül próbáljuk meg szemlélni.
A filmművészet több mint száz éves léte miatt azt kell mondanunk, hogy a legtöbb történetet már látta a közönség nagy része (sajnos, nem sajnos). Manapság nagyon nehéz valami újat mutatni a történet szempontjából és ezt sokan felismerték a világ nagy részén. Olyan alkotók (írók, rendezők) jelentek meg, akik rájöttek arra, hogy az ezerszer látott sztorivezetéseket fel lehetne dobni valamilyen egyedi stílussal. Így a néző kap is valami újat, meg nem is. Kiváló példa erre a Drive című film, aminek ponyva jellegű alapjai ellenére az egyik legkiválóbb film született meg Nicolas Winding Refn látásmódjának köszönhetően. Mostani alanyunk is valami hasonlót próbál tenni a romantikus komédia műfajával, magyar keretek közt. Nézzük is meg, mit is tud felmutatni a Hab.
A mozik kínálatába frissen bekerült Az új mutánsok méltó saját főszereplőihez, ugyanis sorsa a kezdetektől fogva igen hányattatott volt. Kezdésként a gyártó Fox akart újraforgatni bizonyos részeket, majd pedig a Disney, végül a koronavírus terjedése miatt kellett új premier dátumot keresni az X-Men ifjúsági ligájának kalandjaihoz. Ilyen körülmények között már akár a moziba kerülést is eredményként élheti meg a közönség.
Az olasz-angol koprodukcióban és Giuseppe Capotondi rendezésében készült A hazugság színe (eredetileg The Burnt Orange Heresy, azaz narancsvörös eretnekség, az azonos című 1971-es regény alapján) rettentően izgalmas és az embert többezer éve foglalkoztató kérdésekkel foglalkozik, a maga komótosan hátborzongató módján. A főszerepben egy műkritikus (Claes Bang), egy műgyűjtő (Mick Jagger), egy művész (Donald Sutherland) és egy műkedvelő (Elizabeth Debicki) áll, akik a művészet mibenlétéről, hasznáról, értelméről vitatkoznak – de nehogy egy mesterkélt bölcsészparádés filozofálgatást képzeljünk el. A hazugság színe ugyanis egy csendes drámából feszült thrillerré alakuló film, amely nagyon távol áll az üres és közhelyes frázisok pufogtatásától.
Az HBO GO felületén nemrég vált elérhetővé Seth Rogen legújabb vígjátéka, az Amerikai pác. A cím a nyilvánvaló Amerikai pite-utalásával egy könnyen fogyasztható, egyszerű humorral operáló, szórakoztató, de nem különösebben emlékezetes vígjátékot sejtet. Ezek után kellemes meglepetés lehet, hogy a film azért egy fokkal érdekesebb, mint amit az ember a fentiek alapján várna tőle.
Az emberi tudat és azon belül az emlékezés mindig is megfoghatatlan tényezőnek számított az emberiség történetében. Elfeledett titkokat, megoldatlan sérelmeket, hol szép, hol szomorú emlékeket találunk egy ember elméjében és ezt a felsorolást napestig lehetne folytatni. Hiába a színvonalas technikai fejlődés, a tudat megfejtése esetén száz év múlva is nagy valószínűséggel ugyanúgy sötétben fogunk tapogatózni. Ennek az állításnak állít egy örök mementót az Egy makulátlan elme örök ragyogása című film.
Kicsit se túlzok ha azt mondom, hogy a film és főleg a Nolan fanok már-már a Messiásnál is jobban várták a Tenetet. Amióta a koronavírus óta bezártak a mozik, mindenki ki volt már éhezve egy igazi, nagy költségvetésű filmre. Az elmúlt pár hónap előzetesei és infómorzsái olyan elvárásokat támasztottak a brit direktor legújabb alkotása iránt, amiket csak nagyon nehezen tudna megugrani. Emellet pedig a színészek is szuperlatívuszban beszéltek a filmről. Aggodalomra azonban semmi ok, ugyanis a Tenet bőven megfelet a vele szembe támasztott elvárásoknak. A kritika teljesen spoilermentes.
