A cím alapján egy Imagine Dragons koncertfilmre is gondolhatnánk leghíresebb nótájuk okán, a Radioactive azonban a modern kor egyik legfélelmetesebb tudományos felfedezését tárja fel, mely örökre megváltoztatta a történelem menetét. Miként lesz valóság az alkímiából? Mit rejt a zöldes fényárban sugárzó titokzatos anyag és vajon miként lett ez a mágikus elem a végtelen pusztítás és korlátlan energia szimbóluma?
1971-ben napvilágot látott egy olyan mozi, amelyre a nagyközönség egyaránt nem volt felkészülve. Nem sokkal a bemutatója után, maga a rendező tiltotta le filmjének vetítéseit a családját érő fenyegetések miatt. 1999 óta rendszeresen bemutatják és mára egy igazi popkulturális ikonná nőtte ki magát. Egy igazi kultikus műről beszélünk, ez Stanley Kubrick halhatatlan remeke, a Mechanikus Narancs. Az írás spoileres!
Csendes és láthatatlan szörnyetegek leselkednek Tom Hanks hajójára a II. világháború poklában. A limitált költségvetés mellett azonban más hibákat is tartogat A Greyhound csatahajó, melyek a történelmi-háborús dráma hitelességét is jócskán aláássák.
Napsütés, hőség, tengerpart, emberek tömegei. Ezek a jelzők nagyrészt mind elmondhatók a nyári hónapokról, amiket mostanában viszont nem tudunk felhőtlenül élvezni. Egy mára már sablonossá vált megfogalmazás szerint a film részben azért is jó médium, mert általa olyan helyekre is eljuthat a néző, ahova egyébként nem. Varázslat jellege van, amivel mindent el tud hitetni. Ez bármennyire is lejáratott megállapítás, mégis sok más, ilyen jellegű kijelentéshez hasonló módon van igazságtartalma. Nézzük is meg ezt részletesebben egy olyan rendezőn keresztül, aki bár egy téli hónapban, januárban látta meg a napvilágot, az életművére mégis inkább a meleg, napsütötte utca, a gyermekiség, de leginkább az életigenlés volt jellemző. Ő nem mást, mint Federico Fellini.
“I don’t like the idea of “understanding” a film. I don’t believe that rational understanding is an essential element in the reception of any work of art. Either a film has something to say to you or it hasn’t. If you are moved by it, you don’t need it explained to you. If not, no explanation can make you moved by it.”
Rossz filmekből szerencsére nehéz kifogyni, ám a Szemetesláda keretei között ma kivételesen egy jó filmmel fogunk foglalkozni. Az American Movie: The Making of Northwestern egy személyen keresztül bemutatja mindazon filmkészítőket, akik életüket és lelküket ölik bele a projektjeikbe, ám végérvényben csak egy ugyanolyan gyenge filmet készítenek el, mint amiket az utóbbi cikkekben csak „nevetségesnek” vagy akaratán kívül szórakoztatónak neveztünk. Hogy belelássunk a „rossz” filmek szívébe, mindenképp érdemes megnézni ezt a dokumentumfilmet – ám járjuk körül, vajon miért is működik olyan jól ez az alkotás a szemléltetés eszközén is messze túl.
Mark és legjobb barátja, Mike
Klasszikus filmről mindig nagyon nehéz írni, mert jobbára semmi újat nem lehet hozzátenni a már leírtakhoz. Most mégis megpróbálom ezt az állítást cáfolni. Hetven kameraállásból álló zuhanyjelenet, skizofréniával küzdő főhős, komplexusok, kitömött madarak, vagyis Alfred Hitchcock klasszikusa, a Psycho. A cikk erősen spoileres!
Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy valamennyien ismerjük azt a showt, ahol Európa országai egy fesztivál keretein belül bizonyíthatják zenei tehetségüket a legváltozatosabb műfajok felvonultatásával. Az Eurovíziós Dalfesztivál első, 1956-os megrendezése óta töretlen sikernek örvend kontinensünkön, és noha a színvonal az utóbbi 4-5 évben igen éles kritikákat kapott, azért valljuk be, minden évben érdeklődéssel figyeljük az aktuális verseny alakulását.
Sajnálatos módon a 2020-as rendezvény a COVID-19 miatt elmaradt, azonban a filmkészítők gondoskodtak arról, hogy az élményt legalább egy romantikus vígjáték keretein belül megkapja a közönség. A neves fesztivált eddig egy rendező sem dolgozta fel, azonban David Dobkin, valamint a stábja megtörte a jeget és egy két órás történetet sikerült a témából kihoznia. A kérdés az, hogy vajon sikerült-e olyan mértékben a projekt, hogy sokáig emlegethessük.
Folytatódjon a kultfilmekről szóló cikksorozat, melynek az előző részét itt a felvezetőjét pedig itt lehet megtalálni. Az írás spoilereket tartalmaz! A hetvenes években nagyon sok filmes műfaj tette le a névjegyét egy-egy kiemelkedő, korszakalkotó filmmel, ami a korábbiakhoz képest mérföldkőnek számított. Ekkor jelent meg a slasher filmek zászlóhordozója, A texasi láncfűrészes mészárlás (1974), de sci-fi is ebben az időszakban bontogatta szárnyait a Harmadik típusú találkozások (1977) képében. Az Alien, vagyis kreatív magyar címén, A nyolcadik utas: a Halál pedig ennek a két zsánernek a bezártsággal feldíszített és xenomorph-fal (űrlénnyel) teletömött szerelemgyereke.
A Netflix kínálatában nemrég vált elérhetővé a Da 5 Bloods (magyar címén Az 5 bajtárs), és azonnal a markáns vélemények igen széles skálája fogalmazódott meg az alkotás kapcsán. Vannak, akik propagandát kiáltanak, mások viszont már lelkesen Oscar-esélyekről beszélnek. Az alábbiakban megpróbálok egy saját ösvényt vágni a film körüli diskurzus dzsungelében.
A Coen testvérek – Ethan és Joel – művészetfelfogásának egyik fő jellemzője az ambivalencia. Szerzői hozzáállásuk egyik sajátossága, hogy úgy építik tovább – és egyben őrzik – a műfaji hagyományokat, hogy közben képesek távolságot is tartani attól. Ha úgy tetszik, nem műfaji szerzők, de nem is normaszegők vagy nem is azokat elutasítók, hanem műfajértelmező(!) alkotók. A félszemű idén már 10 éves, mégis mintha egy napot sem öregedett volna.
