A kultfilm rovatot mi mással kezdenénk, mint egy igazi mindfuck filmmel, ami méltán lett több fiatal generációnak is a kedvence. Nyúljelmezbe öltözött ember, világvége, mellkasokból kijövő járatok, szerelem, de leginkább kamaszkor. Ez a Donnie Darko.
A Coen tesók filmjeinek láttán mindenkiben más valami marad meg. Sokan szeretik az idióta karaktereket, mások inkább a véres jeleneteket preferálják, míg egy harmadik csoport a vicces részeket részesíti előnyben. Ez az összeállítás vegyíti mindezt és jelenetek sorol fel, szubjektív köntösben és természetesen spoileresen.
Nincs néha az az érzésed, hogy a film, amit nézel, annyire furcsa, annyira idegen és megmagyarázhatatlan, hogy olyan, mintha egy földönkívüli rendezte volna? Mintha elolvasta volna a „film” fogalmát, de sosem értette meg? Mintha sosem találkozott volna emberekkel ezelőtt? Na, a Miami Connection minden tekintetből ez a film. Darabjaira szedve teljes katasztrófa, ám összességében az egyik legszórakoztatóbb Zs-kategóriás film, amivel találkozhatsz.
Joel és Ethan Coen az elmúlt több mint három évtizedben egy hatalmas rajongói tábort építettek ki maguk köré filmjeikkel. Szatirikus hangvételükkel, véres jeleneteikkel, csavaros történeteikkel, emlékezetes figuráikkal szinte bizonyos, hogy filmtörténelmet írtak. Utóbbi jellemzőt most egy lista formájában felsorolásra került, természetesen szubjektív szellemiségben. Nemcsak a saját forgatókönyvekből való karakterek közül történt a válogatás, ugyanolyan eséllyel indultak a könyvadaptációk, illetve a remake-ek szereplői is.
Száz éve mutatták be azt a filmet, aminek a megtekintésére legtöbbször kizárólag a filmszakos hallgatókat kötelezik. Ennek persze többek között az az indoklása, hogy egy megkerülhetetlen klasszikus, amely nagy hatással volt későbbi alkotókra és természetesen magára a filmművészetre. Valóban sok mindent köszönhetünk ennek a német némafilmnek, amely eredetileg a Das Cabinet des Caligari címet kapta?
Új cikksorozatunkban a nagy kultusznak örvendő filmeket vesszük górcső alá. Havonta egy-egy bejegyzés fog megjelenni egy vagy sokak által kedvelt filmről, vagy pedig egy ismeretlen gyöngyszemről, amit abban az esetben örömmel ajánlunk az olvasók figyelmébe. Vélemény-ellenvélemény egyaránt olvasható, több publikálótól természetesen. A lényeg az, hogy többféle perspektívából szemléljük a különféle alkotásokat. Előtte azonban nézzük végig kinek mit jelent a kultfilm és mit mondana annak.
Egy valahogy kivitelezett valami, de ötlet semmiképp. Egy koncepció, mely nem bízik eléggé saját magában, hiszen csupán a legalapvetőbb klisékből meri definiálni magát. Egy ígéretes és közönségcsalogató színész által megtestesített főszereplő, de mi értelme a casting-nak, ha a színész legfőbb erényei és a karakterrajz között szakadék tátong? Többek között az imént elhangzottak szerelemgyermeke lett az Extraction.
A legutóbbi szemetesláda után – ami (ignorálva az iráni rendezőt) Amerika büszke terméke volt; ma a világ egy másik pontjára utazunk, nem máshova mint Kínába. Kínának is megvolt (és megvan) a maga problémája a végeláthatatlan Zs-kategóriás tömegfilmek szalagsoron való gyártásával. Egy-vagy több nagyobb stúdió megállás nélkül csinálta a nagyrészt megkülönbözhetetlen filmeket, amiknek egy részét az amerikai piacra is eljuttatták. Ezen alkotások kilencven százaléka harcművészeti film volt, nagyrészt az amerikai formulát követve: temérdek akció, vér, minimális történet. Ma ennek a korszaknak az egyik (ténylegesen) kiemelkedő példáját vesszük górcső alá.
1973-ban napvilágot látott egy olyan mozi, amire jobbára csak az tudott felkészülni, aki korábban marihuánára ébredt, LSD ebédelt, ezt egy kis heroinnal öblítette le, az estét pedig meszkalinnal fejezte be. Ez nem más, mint Alejandro Jodorowsky halhatatlan klasszikusa, A szent hegy.
A vágy egy káoszt generáló hívatlan vendég, ha az elme rendjéről van szó? Darren Aronofsky mesterien bánik a zsúfoltsággal – itt most annyira nem, maximum csak jól, nem nagyon jól, csak jól. Vajon a vágyaink birtokolnak minket, vagy mi a vágyainkat? Vajon van élet vágyak nélkül?
