Vajon mennyit ér Harley Quinn, miután Joker, aki lényegében felépítette és saját képére formálta őt, elhagyja? A női harlequinek fő (és egyetlen) feladata, hogy párját és egyben mesterét kiszolgálja. De vajon mi történik, ha ez a mester kilép a képből, magára hagyva az addig kizárólag érte élő nőt? Mit tehet ilyenkor Harley Quinn, a harlequinek „mintapéldánya”?
Fernando Meirelles filmje épp erre a pár évvel ezelőtt még abszurdnak gondolt szituációra épít, mégpedig nagyszerűen. A váratlanul szórakoztató és felemelő filmben a két egyházfőt nem kisebb személyiségek alakítják, mint Anthony Hopkins és Jonathan Pryce.
A napokban vált elérhetővé a Netflix oldalán Adam Sandler új filmje, az Uncut Gems. A kritikusok összességében nagyon lelkesen az alkotást illetően, sok rajongó pedig fel van háborodva Sandler Oscar-jelölésének elmaradásán. Azt mindenképp el kell ismerni, hogy a filmnek vannak erényei és Sandler méltatása is jogos, de az összkép talán igényel egy kis árnyalást.
Guy Ritchie legutóbb az élőszereplős Aladdin történetével szórakoztatta a nagyérdeműt, ami ugyan anyagilag sikeres volt, de különösebben innovatív történetmeséléssel senki nem vádolhatja a filmet. Ritchie egy ideje már az Aladdinhoz hasonló nem túl ötletes projektekkel foglalta le magát, pedig a hírnevet számára A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, illetve a Blöff című méltán népszerű, humoros, ötletes és fordulatos filmek hozták el. Az Úriemberek ehhez a vonulathoz próbál visszatérni, és szerencsénkre nem is eredménytelenül.
Óz, a csodák csodájának történetéből minden bizonnyal sokan ismerik a kis Dorothy karakterét, aki Kansas-ből Óz birodalmába kerülve csodálatos kalandokban vehetett részt. A mese világa szívmelengetően aranyos, Dorothy nem véletlenül lett a filmtörténet egyik legközkedveltebb és legismertebb kislánya. Arra már kevesebbet szoktak gondolni a rajongók, hogy az őt játszó gyermeknek valahogy fel is kellett nőnie. Az egykori kislánynak pedig végig magán kellett viselnie a sztárgyár által ejtett korai sebeket.
Az eredeti címet (Sibyl) jócskán túlcifrázva érkezett a hazai mozikba Justine Triet legújabb filmje, amelyben egy pszichológus és páciense néhol „szerepcserés” és nem éppen zökkenőmentes kapcsolatát követhetjük végig.
Triet a Victoria (2016) után ismét az egyre foglalkoztatottabb francia nemzeti kincset, Virginie Efirát tette meg főszereplőnek, akit többek között olyan mozikban láthattunk, mint az Életem NAGY szerelme, a Felcsípve, a Szabadúszók és még sok, Magyarországot sajnos elkerülő produkcióban. Efira fő profilja a romantikus filmek humorral és drámával fűszerezve (ennek tökéletes arányait a franciák mesterien tudják kikeverni). Ezúttal azonban olyasvalaki bőrébe bújt, akinek hivatása, hogy segítsen mások életét helyrerakni, valójában azonban talán az összes páciense közül a saját élete van leginkább romokban.
Sam Mendes háborús tematikájú filmjét – az 1917-et – jócskán megelőzte a hírneve. A különféle beszámolómorzsák alapján mesterműre számíthattunk, és bár ez a titulus technikai aspektusok felől vizsgálva nem érdemtelen, épp utóbbi erőssége miatt válik egyoldalúvá a végeredmény. Szociográf jellege okán nem befogadóra, hanem nézőre van szüksége Mendes filmjének – még, ha a néző csalfán szereplőjévé is válik a látottaknak. A film sajátos realizmusa viszont kétségtelenül bravúr.
Taika Waititi neve a legtöbb filmrajongó szemében egyet jelent az egyedi hangvételű, színvonalas szórakoztatással. Ha pedig olyan rendhagyó témát talál, mint a képzeletbeli barátjának Hitlert választó kisfiú története, ráadásul Scarlett Johansson és Sam Rockwell is részt vesz a megvalósításban, abból könnyen születhet egy egészen elképesztő alkotás.
Szinte minden sci-finek ugyanaz az alaptörténete, emberiségmissziója, hangulatvilága. Claire Denis High Life-ra keresztelt sokkolóan szuggesztív filmes költészete, külön ékszerdobozt érdemel a műfajon belül. Nem, nem új utakat jelöl ki a műfaj számára, sokkal több annál: egyszeri és megismételhetetlen. Külön pozitívum, hogy az alkotáson érezhető szerzőiség nem öncélú; a francia rendezőnő közvetetten megfogalmazódó kérdéseit egészen poétikusan, ellentétpárok sorozata mentén kapjuk.