A halottak napja, mindenszentek vagy ízlés szerint halloween környékén sok filmrajongónak eszébe juthat, hogy igazán időszerű lenne este pár horrorfilm megnézésével borzolni idegeinket. Ehhez próbál egy kis segítséget nyújtani a kritizátor csapata. Az alábbi cikkben összegyűjtöttük, a rémisztő műfaj mely tagjait ajánljuk nektek a legjobb szívvel, különböző kategóriákban.
Bodzsár Márk az Isteni műszak után is az abszurdhoz nyúlt. Mégis kinek jut eszébe a Kádár-korszakba vámpírtörténetet helyezni? Akármilyen indíttatásból született is az ötlet, minket megvettek.
Fábián elvtárs (Nagy Zsolt) a kubai forradalom után Magyarországra látogat, egyenesen bele a ’nagyon ’70-es évekbe’ (a díszlettől kezdve a Skála áruházon át a Hüsi üdítőig minden nagyon… korhű), hogy megnyissa a véradó mozgalmat. Azonban annak dacára, hogy – a fogadóbizottság nagy részéhez hasonlóan – javában deresedő öregúrnak kéne lennie, nagyjából negyvennek néz ki. És nem épp úgy viselkedik, mint egy vérbeli elvtárs.
Magyar Máriára, avagy Madárkára (Walters Lili) hárul a feladat, hogy a gyanús alak kísérőjeként a bizalmába férkőzzön. Őket pedig Kun elvtárs (Nagy Ervin) követi – a tervek szerint csöndes titokban, ami azonban nem mindig jön össze -, és a háttérben próbálja összerakni a kósza bizonyítékok alapján, hogy ki is lehet Fábián elvtárs valójában. Hogy miért csak éjjel mutatkozik, és miért iszik kizárólag hüsis üvegből anélkül, hogy bármit is enne. Vagy hogy miért fogy el több liter vér a Vöröskereszt féltve őrzött tartályaiból. És egyáltalán: van-e a különálló nyomoknak köze egymáshoz? A küldetést tovább bonyolítja, hogy Madárka és Kun elvtárs élettársak, és hogy Fábián elvtárs titokzatosságának egyetlen nő sem – így Madárka sem – tud ellenállni.
A jó ötlet fontos ugyan, de közel sem minden – Bodzsár Márk filmjét a mindvégig jelenlevő fekete humor, a kifogástalan szereplőgárda és a rejtett utalások (mint például az édes-keserű kikacsintások, poénok korrajz gyanánt) teszik igazán egyedivé, így a groteszk alapsztori a gyakorlatban is kiválóan helytáll. A Drakulics elvtárs elsődleges célja kétségtelenül a nevettetés (és gyakran a megbotránkoztatás, de azért még befogadható mértékkel), azonban ha egy történet a gulyáskommunizmus időszakában játszódik, az sosem véletlen.
Egy magyar néző számára már épp eléggé abszurd az, ha egy vámpírtörténetet ebbe az időszakba helyeznek – míg egy külföldi néző számára plusz jelentéssel nem feltétlenül járna ez a kombináció. Gondoljunk csak az amerikaiakra, akik kis túlzással már bármilyen sztorit képesek vámpír/zombi/vérfarkas történetté alakítani, akár remake formájában is (lásd például: Büszkeség és balítélet és a zombik. Mondja meg valaki: miért?!). A magyar nézők saját házuk tájékáról viszont nem voltak hozzászokva az ilyen egyvelegekhez, ahhoz pláne nem, hogy abból valami különlegesen jó is ki tud sülni. De ha már így alakult: van-e mondanivaló szempontjából is valami plusz abban, hogy ez egy vámpírfilm?
Nem szeretnék mély elemzésekbe bocsátkozni, viszont fontosnak tartom megjegyezni, hogy ez nem csupán valami öncélú, nézőbecsalógató fogás. Önmagában az, hogy a vámpír egy nem teljesen emberi, idegen lény, párhuzamba állítható azzal, hogy kilóg az emberek, azaz a „hű elvtársak” sorából; kiábrándult, más eszmékben hívő=rossz, veszélyes. És akárcsak a Made in Hungáriában, itt is jócskán kapunk abból, ahogyan a „bűnös nyugati” eszmék (és termékek) betörnek országunkba – erre egy egészen konkrét hasonlatot is látunk, mikor Fábián elvtárs a vérvörös Mustangjával, a rockot max hangerőre tekerve berobban a pajtába a nótázó magyarok közé, akiknek a muzsikája így teljesen elhal, és helyét kizárólag az amerikai kocsiból kizúduló zene veszi át.
Mindeközben pedig azt is látjuk, hogy a hű elvtársnők hogyan csábulnak el Fábián elvtárs vonzerejétől – ami csak tovább erősödik annak ellenére (vagy sokkal inkább azáltal), hogy behoz egy kis vérfrissítést mindabból, aminek Magyarországra „nem szabadna” bejutnia. Így válik a rendszer ellensége tiltott gyümölcs formájában sokak számára vonzóvá. Véleményét pedig nem is rejti véka alá – akkor sem, amikor Madárkának felteszi a kérdést: „Velem jössz, vagy maradsz Kádár-kúrva?”
A Drakulics elvtárs tehát mindenképpen egy üdítő színfolt a magyar filmpalettán. Nevettet, mégis elgondolkodtat, ráadásul olyan csomagolásban teszi ezt, ahogyan előtte még senki. Elvégre, teszem fel újra a kérdést, mégis kinek jutna ilyen eszébe? A film talán legnagyobb erőssége az a jónéhány ügyesen elhelyezett kiszólás, amelyeken jókat nevetünk, de érezzük, hogy van azért itt háttértartalom bőven. Ilyen például Kun elvtárs kifakadása, amelyet akár az egész Kádár-korszakra is nyugodtan vonatkoztathatunk: „Jó dolog a bizalom, de már tele van vele a f*szom.”
A James Cameron által útjára indított Terminator franchisenál kevés hányatottabb sorsú filmsorozat létezik Hollywoodban. Elvégre a Terminator 2 – Az ítéletnapja után készült folytatások, a botrányosan sikerült Genisyst leszámítva, bár a maguk nemében hellyel közzel valamennyire megállták a helyüket, valahogy egyikük sem tudta megugrani a Cameron által lefektetett minőséget. Persze hogyan is tudták volna, hiszen az elkészülésük mögött elsősorban nem kreatív szempontok, hanem a rengeteg amerikai dollár reménye lebegett az alkotók szeme előtt. Így pedig szinte esély sem volt arra, hogy a végeredmények akárcsak megközelíthessék a legendás T2-őt.
Céline Sciamma a Csajkor után folytatta a női kapcsolatok boncolgatását, ezúttal azonban a 18. század Franciaországába helyezve azt. Íme a film, amelyet az IndieWire az évtized legjobb filmjének kiáltott ki, amely sorra nyeri a fesztiváldíjakat – köztük Cannes-ban is – , és amelyet már előre a következő külföldi filmnek járó Oscar győztesének tartanak (azért mi csak szurkoljunk az Akik maradtaknak!). Mit tudhat a Porté a lángoló fiatal lányról?
A filmkészítés egyik fontos funkciója lehet, hogy közelebb tudja hozni a jelenkor emberéhez a múlt emberének dilemmáit, aki így jobban megérti és átérzi a megtörtént eseményeket, a régi korok hangulatát, az akkor élt emberek érzelemvilágát. Az Akik maradtak, Tóth Barnabás filmje szerencsére el tudja érni mindezeket.
Leírták már sokan, leírom most én is: a mozikban épp a folytatások korát éljük. Ebben a korban pedig állandó vitatéma, hogy általánosságban szükség van-e arra, hogy minden történetet tovább meséljünk. Van aki azt mondja, hogy ha van egy masszív rajongótábora az adott karaktereknek, és a készítők is éreznek magukban lendületet, akkor persze, hogy folytatni kell. Mások szerint ez óhatatlanul a karakterek kifulladásához, önismétléshez és ötlettelenséghez vezet, és megöli a kreativitást. A Zombieland: A második lövés az a film, ami mindkét oldal számára szolgáltat jó érveket.
Öt évvel ezelőtt a Disney magához képest egy igazán merészet lépett, amikor Demónával lényegében a fejetetejére állították a Csipkerózsika már rogyásig ismert történetét, hogy egy korábban nem látott szemszögből mutassák be az eseményeket, melyekre addig nem igazán volt példa a Disney mesék körében.
Vince Gilligan szemmel láthatólag bele van szerelmesedve a Breaking Bad sorozat univerzumába, ezt bizonyítja az új spin-off film és a Better Call Saul megalkotása is. De míg az utóbbi erősen meg tud állni a saját lábán néhány visszakacsintáson kívül, addig az El Camino bemutatja, hogy igenis van egy határ, amit nem kéne már tovább feszegetni. A film pont az lett amitől én és sokan mások nem féltünk: egy remekül befejezett sorozat felesleges elnyújtása.
Az, aki valamennyire jártas a film világában, ismeri a 30-as évek magyar mozgóképiparának legnagyobb neveit, legyen az a Hyppolit, a lakáj; A mesautó vagy a Lila akác. Annak ellenére, hogy már a korszakukban sem számítottak ezek az alkotások filmtörténeti remekműveknek, lévén hogy tömegtermékek voltak egy széles közönség számára – a mai napig szívesen tekintünk vissza a 30-as évek filmjeire. Na de mi erre a magyarázat?
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc eseményei gyakran szolgáltak alapanyagként a magyar film palettáján. Legyen szó regényadaptációról (A kőszívű ember fiai) vagy kísérleti filmről (Petőfi ’73) mindig sikerült olyan köntösben megmutatni a történéseket, amik kapcsán ezek a mozgóképek frissként hatottak. Jelenlegi alanyunk esetén sincs ez másként. Egy teljesen más szeletét látjuk a történelemnek, a Szabadság, harc című kisfilm képében.