Folytassuk hát kalandozásunkat, az önkifejező alkotások világában, és vegyünk alapul egy olyan rendezőt, aki nem éppen a visszafogottságáról híres, Lars von Trier-t. A dán fenegyereknek is becézett férfiról kijelenthetjük, hogy világ életében olyan történeteket valósított meg, amik egyáltalán nem megszokottak, sőt a legtöbbjük tabunak számított. Karrierjének elején így visszatekintve visszafogottabb filmeket készített, holott azok sem voltak éppenséggel a szó hagyományos értelmében szórakoztatónak nevezhetők.
A sötét kristály ma már megkérdőjelezhetetlenül filmlegendának számít. Az élénk, groteszk látványvilága és a tapinthatóan életszerű, torz karakterei örökre beleégtek az emlékezetünkbe. Ez a monumentális alkotás bebizonyította, hogy a gyerekfilmek műfaja jóval szélesebb, mint azt a korában hitték – és emellett új szintre is tudta emelni az elavulóban lévő bábfilm műfaját.
Alex és Grace életük nagy napjára készülnek. Alex dúsgazdag családjának rezidenciáján, a kissé furcsa családtagok társaságában kimondják a boldogító igent, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak. Elnézést, ez egy másik film lenne. Itt ugyanis a férj családjának rendhagyó szokásából adódóan a nászéjszakán a menyasszonynak egy különös, és különösen véres játékban kell a saját életéért küzdenie.
Mindenki hallott már videojáték adaptációkról, ám sokkal kevésbé tárgyalt téma a társasjáték-feldolgozások topikja. És joggal! Ugyanis felvetődhet bennünk a kérdés: ki a fenének jutna eszébe ilyen hülyeség? Márpedig eszébe jutott, és nem is kevés embernek! Járjuk tehát körül, milyen szörnyetegeket teremt Hollywood, amikor tényleg minden eladható dologból pénzt akar csinálni.
Jelen írásban egy olyan jelenséget kívánok boncolni, ami az elmúlt pár évben ütötte fel csak a fejét, valamint igencsak befolyásolhatja az elkövetkező évtizedek filmgyártását. Ezek pedig az alkotásról szóló filmek, azok, amik betekintést adnak egy művész hétköznapjaiba, problémáiba, illetve abba, miként hoz létre a semmiből valami maradandót. Természetesen nem az utóbbi évek spanyol viasza ez, csak mostanában lett ez is a divathullám áldozata.
A kubai Carlos Acosta volt az első afroamerikai balett-táncos, aki olyan világhírű darabok főszerepeit játszhatta el, mint például a Rómeó és Júlia. Ez nagyon szépen cseng, ám az Út a királyi Operába című életrajzi film az idáig vezető útról is beszámol – méghozzá kegyetlenül őszintén.
Készülhet-e igazán jó korhatáros vígjáték gyermekekről? A Jó srácok alkotói ennek a kérdésnek a megválaszolására tettek kísérletet, de igazolja-e őket a szexuális segédeszközökkel megrakott végeredmény?
Aki csak egy kicsit is otthonosan mozog a filmek világában, az jól tudja, hogy ha Hollywood fenegyereke, Quentin Tarantino filmet készít, arra bizony oda kell figyelni. Már az előzetes hírek is ígéretesek voltak: az amerikai filmgyártás hőskorában játszódó történet, minden részletre kiterjedő hitelesség, és egy annyi csillaggal teletűzdelt szereplőgárda, amennyit a Hollywood Walk of Fame-en sem lehet látni. Ebből fakadóan óriási hype alakult ki Tarantino kilencedik filmje körül. Vajon meg tudott felelni a magas elvárásoknak a Volt egyszer egy… Hollywood?
Minden jelentősebb franchise életében eljön az a pillanat, amikor a sokadik epizód után az addig beváltnak hitt recept egyszer csak elkezd kifulladni, ezzel ítélve lassú halálra az addig jövedelmezőnek hitt formulát.
A nyolc évvel ezelőtti oslói és utoyai vérengzésnek mára már minden részlete tökéletesen ismert: egy 32 éves norvég szélsőséges nacionalista férfi, Anders Behring Breivik bombamerényletet követett el Oslo kormányzati negyedében, majd két órával később Utoya szigetén rendőrnek öltözve nyitott tüzet a Norvég Munkáspárt tizenéves nyári táborozóira. A két merényletben 8, illetve 69 ember lelte halálát.