Nemes László a Saul fiával sajátos ábrázolásmódját adta a történelem eseményeinek. Legújabb filmjében, a Napszálltában is hasonlóra vállalkozik, de vajon miként is jeleníti meg az Oscar-díjas rendező a nem is olyan boldog „békeidőket”?
Lehet szeretni vagy nem szeretni, de Rowan Atkinson igazi egyéniség. Vajon miként formálja meg harmadszor is a balfácán brit titkos ügynök karakterét?
Visszatért a mozivászonra a legismertebb csillagközi sportvadász. Az előzetes hírek a projektről biztatóak voltak, főleg amikor kiderült, hogy a műfajban veteránnak számító Shane Black lesz a rendező és forgatókönyvíró (aki egyébként maga is tagja volt az eredeti, 1987-es Ragadozó szereplőgárdájának). Így mondhatni előre borítékolható volt, hogy egy, a 80-as évek klasszikus akciófilmjeit idéző alkotást fogunk kapni. De vajon mindez elegendő ahhoz 2018-ban, hogy a nézők jegyet váltsanak a filmre?
A Sötét elméktől pontosan azt kaptam, amit vártam. Nem volt benne igazából semmi új, azt nyújtotta, amit az elmúlt jó pár évben ettől a műfajtól megszokhattunk. Nem túl sok csavar, azok sem teljesen kiszámíthatatlanok. A karakterek tárháza pedig szintén a megszokott kaland- és tinifilmekből táplálkozik: a számkivetett, nehéz sorsú lány, a romantikus, önfeláldozó szépfiú, illetve annak vicces haverja, valamint a gonosz felnőttek, akik minden mozzanatukkal a mi kedvenc kis főhőseinket akarják hátráltatni. 
A legújabb Disney-filmet elejétől a végéig könnyes szemekkel ültem végig. Nem szeretek giccses és túl nyálas szófordulatokat használni, de attól félek, az elkövetkező beszámolóban nem fogom tudni ezt elkerülni. A Barátom, Róbert Gida egyszerűen rózsaszín ködbe bugyolálta az agyamat, és ahogy annak idején gyerekként, éppúgy levett a lábamról jó pár évvel később, felnőttként is. Az alkotók – a többek közt napjainkban oly tevékeny Star Wars-gyárosokkal ellentétben – nem elégedtek meg azzal, hogy már csupán a téma és a szereplők miatt biztos a siker (elvégre tehették volna ezt is, hisz Micimackóéknak máig óriási a rajongótábora), hanem gyönyörű operatőri munkával, nagyszerű színészi játékkal, rengeteg humorral, és igen, kifogyhatatlan aranyossági faktorral egy szinte tökéletes, nagyon emberi filmet raktak össze.
Our world is shaped by wars, several kinds of human conflicts and it is especially true for the history of Africa. In October 1993, Mogadishu, Somalia, US military troops wanted to end the tyranny of the cruel warlord, Muhamed Farrah Aidid. Aidid made his own people starve and as a result more than 300.000 Somali died in the famine. The American High Command organized a sudden action to kidnap Aidid and his government. Due to serial mistakes, the whole operation went haywire and a 30-minute-long fight turned into a 16-hour-long bloodshed. 19 American soldiers were killed, 100 wounded, 2 Black Hawk helicopters crashed and over 1000 Somali people lost their lives.
A Bosszúállók: Végtelen háború egyszerre volt katartikus és letaglózó élmény. Ezek után érthető módon mindenki kíváncsi volt rá, hogy milyen irányba megy tovább a Marvel filmes univerzum. Azonban akik egy hasonló mértékű következő etapra vágytak, némi csalódással tapasztalhatták, hogy nem ez a helyzet. Akárcsak az Ultron kora után, most is a Hangya újabb kalandjával vezethetik le a franchise rajongói a feszültséget.
Mit kezdenek magukkal a férfiak, ha a magánéletük csődbe megy? Első ötletként gondolhatunk a következőkre: sörözés, meccsnézés, nőzés (persze ezek csak sztereotípiák, de hát mindennek van némi alapja). Egy biztos: a szinkronúszás nem a megszokott megoldás. Az angol humortól megszokhattuk már, hogy az abszurd és a valóságban elképzelhetetlen elemek kreálásában nincsenek határai – az viszont tényleg teljes abszurditás, hogy ez nem kitaláció. Pár éve ugyanis a valóságban gondolt egyet nyolc férfi (akik plusz poénként megjelennek a svéd válogatott színeiben, önmagukat alakítva), és az életükben uralkodó teljes káoszt a medencében, mint szinkronúszó csapat akarták ideiglenesen elfeledni, eleinte csupán heti egy órában, később viszont a nemhivatalos férfi szinkronúszó világbajnokságra készülve. Ez az ő történetük. Ami hihetetlen ugyan, de igaz.
Három fiú, három generáció, Három tánc. A táncosok élete, életformája elképzelhetetlen azok számára, akiknek nem ez a hivatása. Különleges, speciális, és törvényszerűen a gyerekkor – és még megannyi más – feláldozásával jár. Kőkemény fegyelem és figyelem kíséri végig a táncossá válás rettentően nehéz, ugyanakkor legalább ennyire csodálatos útját. Ahogyan az elsőéves fiúk tanára mondja diákjainak: „itt nincs puding, nincs anyámasszonykatonája. Én vagyok az őrmesteretek. Lesz, hogy utálni fogtok. De azért vagytok itt, hogy kiváló táncos váljon belőletek.” Ez olyasvalami, amit csak óriási szenvedéllyel lehet művelni – máskülönben nem éri meg, vagy talán nem is lehet végigcsinálni.
