Our world is shaped by wars, several kinds of human conflicts and it is especially true for the history of Africa. In October 1993, Mogadishu, Somalia, US military troops wanted to end the tyranny of the cruel warlord, Muhamed Farrah Aidid. Aidid made his own people starve and as a result more than 300.000 Somali died in the famine. The American High Command organized a sudden action to kidnap Aidid and his government. Due to serial mistakes, the whole operation went haywire and a 30-minute-long fight turned into a 16-hour-long bloodshed. 19 American soldiers were killed, 100 wounded, 2 Black Hawk helicopters crashed and over 1000 Somali people lost their lives.
A Bosszúállók: Végtelen háború egyszerre volt katartikus és letaglózó élmény. Ezek után érthető módon mindenki kíváncsi volt rá, hogy milyen irányba megy tovább a Marvel filmes univerzum. Azonban akik egy hasonló mértékű következő etapra vágytak, némi csalódással tapasztalhatták, hogy nem ez a helyzet. Akárcsak az Ultron kora után, most is a Hangya újabb kalandjával vezethetik le a franchise rajongói a feszültséget.
Mit kezdenek magukkal a férfiak, ha a magánéletük csődbe megy? Első ötletként gondolhatunk a következőkre: sörözés, meccsnézés, nőzés (persze ezek csak sztereotípiák, de hát mindennek van némi alapja). Egy biztos: a szinkronúszás nem a megszokott megoldás. Az angol humortól megszokhattuk már, hogy az abszurd és a valóságban elképzelhetetlen elemek kreálásában nincsenek határai – az viszont tényleg teljes abszurditás, hogy ez nem kitaláció. Pár éve ugyanis a valóságban gondolt egyet nyolc férfi (akik plusz poénként megjelennek a svéd válogatott színeiben, önmagukat alakítva), és az életükben uralkodó teljes káoszt a medencében, mint szinkronúszó csapat akarták ideiglenesen elfeledni, eleinte csupán heti egy órában, később viszont a nemhivatalos férfi szinkronúszó világbajnokságra készülve. Ez az ő történetük. Ami hihetetlen ugyan, de igaz.
Három fiú, három generáció, Három tánc. A táncosok élete, életformája elképzelhetetlen azok számára, akiknek nem ez a hivatása. Különleges, speciális, és törvényszerűen a gyerekkor – és még megannyi más – feláldozásával jár. Kőkemény fegyelem és figyelem kíséri végig a táncossá válás rettentően nehéz, ugyanakkor legalább ennyire csodálatos útját. Ahogyan az elsőéves fiúk tanára mondja diákjainak: „itt nincs puding, nincs anyámasszonykatonája. Én vagyok az őrmesteretek. Lesz, hogy utálni fogtok. De azért vagytok itt, hogy kiváló táncos váljon belőletek.” Ez olyasvalami, amit csak óriási szenvedéllyel lehet művelni – máskülönben nem éri meg, vagy talán nem is lehet végigcsinálni.
Illetve… igazából a jó és a ribi ugyanaz…? A Blumhouse-féle Felelsz vagy mersz (nem összekeverendő a 2017-es CineTel-essel) már egy ideje dönget a külföldi mozikban, és a mai napig hátborzongató számomra, milyen profit van az ilyen fajta filmeken. Hamarosan hozzánk is megérkezik szinkronosan a film, ennek örömére nézzük meg, hogy teljesített a film az olcsó költségvetésű horrorfilmek sztereotípiákkal teli világában (spoilermentesen).
A színházi közvetítések korából lehet ismerős a pillanat, mikor nemzetünk neves színművészei köszöntek vissza a királyi televízió képernyőjéről. A kilencvenes évek elején, vagy régebben született generációk unalmas délutáni óráikban nem csak a mesecsatornák kínálatával, de akár a budapesti színházak műsoraival is megismerkedhettek. A brit National Theatre Live nevű kezdeményezésnek köszönhetően azonban néhány éve világszerte nézők tízezrei csodálhatják meg a vászonra vetített előadásokat. Ez a kis beszámoló is egy ilyen vetítés hatására született, mégpedig a 2015-ben színpadra állított Hamletet nézhettük meg Benedict Cumberbatch főszereplésével.
Van ám nekem is otthon dinóm. Apukám hozta a Természettudományi Múzeumból, egy igazi tíreksz, és így ki van nyitva a szája, érted így ordít. A múltkor csináltam a homokozómban neki egy várat, és a szomszéd srácok is áthozták a dinóikat, és fuuuu, akkor harcoltak a dinók egymással is, meg úgy ledöntötték a homokvárat, hogy csak na, aztán elővettük a műanyag katonákat is akik így elkezdtek lövöldözni a dinókra, hogy rattatata, a dinók meg mentek, és legyalultak mindenkit a vérbe, az összes katonát a tankok meg így felrobbantak, hogy KACSUMMM, aztán akkor még verekedtek a dinók még egymással még, és természetesen az én tírekszem győzött.
Összetett kérdések merülhetnek fel, ha az emberi harag természetét próbáljuk megfejteni. Érdekes módon képesek vagyunk nem csak ártatlan társainkra, de akár élettelen tárgyakra és saját magunkra is olyan mély, átható gyűlölettel gondolni, hogy az már csak fizikai agresszióba tud szublimálni. Az ilyen kitörések a legsötétebb képet vetítik maguk elé, ami csak előmászhat a fantáziánkból. Ha bárki arra készül, hogy erről az erupcióról készít filmet, alaposan végig kell gondolnia, minek teszi ki a nézőit.
Megannyi kérdés felmerült bennem, amikor először láttam a Solo előzetesét. Kiknek készült? Miről fog szólni? Érdekli-e a hardcore fanokat? Érdekel-e bárkit is? Egyáltalán lehet-e Han Solo, Harrison Ford nélkül? Ahhoz képest, hogy rajongó vagyok, ez lett volna az első Star Wars film, aminek a megnézésével napokat csúsztam volna, ehhez képest előbb sikerült. Órákat morfondírozva rajta úgy érzem, meg lettem vezetve az előzetesekkel, úgyhogy nézzük, miről szól a film, heavy spoilermentesen.
Mi történik a szuperhősök (és antiszuperhősök) világában, ha újak furakszanak be a régiek világába? És ha ezek az új szuperhősök nem éppen olyanok, amilyeneknek a klasszikus szuperhősöket megszokhattuk? Ha a szupererejük valamiféle teljesen hétköznapi problémával, vagy egy társadalom által elítélt vonással társul? Vegyünk például egy tizenéves gyereket, aki a kezéből tüzet tud lőni, ezzel mérhetetlen pusztítást okozva – de mellé túlsúlyos és cukorbeteg? Vagy egy szuperhősnőt, aki szupererős – de mellé leszbikus?
